Kézfejek magánya
Kitárja két kezét, mint susogó angyalszárnyak erezetes, finom szárnyait, s végzetpillanatokban végleg magunkhoz ragadnák s ölelnék azt, aki már elment! Évgyűrűk gyöngéd metszése, pecsétnyoma még motoz az ujjbegyek bordázott erezetein - létezik vérerek tobzódása -, megvalósult lángolásban csupán szavaink vádolhatók hazugsággal, ajkaink forró tettei nemigen!
Kényeskedő kerítés, börtönkorlát sokszor a Kéz, kitaszított indulatait már képtelen fegyelmezni: S csattint atyai legyintést, szigorló pofont, kedveskedő becézgetést! Agonizáló szenvedélyek parázsló zsarátnokfokába – mint eljegyzett hűség – fenntartott hűséggel, s erkölccsel kapaszkodik!
Néha a bizonytalan tétovaság még rátelepszik, de nem feledheti az ölelgető karok fohászos vigaszait, megkésett Don Quijotei vallomás: Az egyetlen lehetőség, mely csak lassan múlik el, s lészen őskövülete ismét a feledékeny Kornak, melyben farkas ösztönök bíráskodnak létszükségletek felett!
Egyre hidegül még, s vacogva reszket a Kéz, ha a másik, e világi szívkoszorúba mindent látón belenéz; mágneses, többkapcsos, kátrányos kötél: Csupán egyetlen pillanat is untig elég; az örök fényeskedő, halhatatlan, Heuréka-szikra bombázottan kirobban, a bősz vulkánkitörés mindent felperzsel, mindent elemészt! A makulátlan ártatlanság biztos kapaszkodója: A Kéz!
- Mohó Mindenség lángolásban, testünk igazgyöngyözésében, a biztos mentsvár, megtartó katedrális Őszinteség, örök, dicsőséges Jelszava! Biztos ígéretre számíthat, aki esküt fogad kézfogással! Mert tudhatjuk, tenyerek ősmagány pusztasága soha nem lehet örökkévaló!