Nandus_Germanus: Karmazsin végzet - XV. fejezet: Halott óriás (regény)
Megjelent:
Témakör: Felnőtteknek



Karmazsin végzet - XV. fejezet: Halott óriás

1726 októbere

XV. fejezet: Halott óriás


Viking hosszúhajó baljós árnyéka vetült a Balti tenger szokatlanul hideg, jeges vizeire azon az október végi délutánon. Vitorlák nem lengedeztek fém alkatrészekkel megtűzdelt fedélzetén, ám acélkéményei valósággal okádták magukból a gőzt és a füstöt, amitől úgy festett, mintha maga Surtr vezetne tűzóriásokat a világ ellen, miközben tüzes kardjaik felforralják a tengert.
A derűs égbolt ernyője alatt csendes szél fújt a part felől, miközben a világítótornyok hívogató fényének ígérete szállt feléjük: nincsenek már messze a Rusz köztársaság gazdag kikötői, ahol sör, szőrme, arany, és bizonyára szemrevaló fehérnép is várja majd a hajósokat, legyen bármilyen rideg is a kezdeti fogadtatás.
Rólff Brynjarson, a hírhedt viking király meresztette távolba szemét a szörnyű kínhalál módszerét idéző Vér sas fedélzetéről. Szívét igencsak megdobogtatta az izgalommal teli várakozás, ami minden portya alkalmával mellkasára ült.
A Rusz Köztársaság tisztes adófizetőnek számított, de Rólff valósággal ácsingózott azok után az alkalmak után, amikor a gyakran halott, óriásnak nevezett szomszéd elmulasztotta kötelességét, aminek hála, a viking király puszta jóindulatból kénytelen volt emlékeztetni a sarc megfizetésének fontosságára. Igyekezett ilyenkor hatalmas fejfájást okozni a kereskedő nagyhatalomnak, hogy elvegye kedvét a jövőbeli rakoncátlankodásoktól. A viking királyság ezer éves rémuralmának hírén ugyanis nem eshetett csorba északon.
A kikötés előtti utolsó pillanatban elkiáltotta magát, és szavára ezer és ezer harcos felelt az egy pilskudd45 hosszúságú hajó, és a mögötte úszó nyolc másik fedélzetéről. Harci kiáltásuk elnyomta a tenger morajlását, egy pillanatra mintha a természet erői is megremegtek volna hangjukat hallván.
A partról érkező választ ágyúk tucatjai adták, de a lövészek nem voltak a helyzet magaslatán, következésképp számos lövésük célt tévesztett, bár a találatok nagy része sem volt végzetes. Mielőtt a lövegeket újratölthették volna, viking harcosok százai lepték el a kikötőt, és lőfegyverrel, kardokkal és fejszékkel tettek rendet az ott tartózkodó katonák között.
Különös harcmodoruk inkább tűnhet őrültségnek, mint bátorságnak, ám a vikingek számára csak a közelharc jelentett valódi dicsőséget. Amint megtehették, mellőzték a pisztolyokat, és az acél nyers erejéhez folyamodtak.
A novgorodiak ezzel szemben hiába voltak felszerelve puskákkal, remegő kézzel aligha voltak képesek pontos célzásra, és ha mégis eltaláltak egy-egy torzót, az ólomlövedék sokszor lepattant a skandináv harcosok mellvértjéről, melynek súlya, akár hatvan skålpund is lehetett.
A viking király maga is eszelős módjára vetette rá magát egy négyfős csoportra. Óriási fejszéjével félelmetes csapásokat mért az útjába kerülő szerencsétlenekre, akik számára puszta magassága is elegendő lett volna, hogy hanyatt-homlok meneküljenek, hisz jóllehet a viking harcosok átlagmagassága egy ölnél is nagyobb lehetett, Rólff egy fejjel ezt is túlszárnyalta, emberfeletti erejéről már nem is beszélve.
Nem kell hát csodálkozni azon, hogy ellenségei rendszerint önszántukból elhagyták a csatamezőt a viking király neve hallatán. Szórakozásból indított, évente megrendezett portyái során pedig semmilyen fizetség nem tudta rávenni az egyébként sokat látott novgorodi zsoldosok többségét, hogy szembeszálljanak vele.
A vikingek a rusz partvidéken kívül gyakran fordultak meg occidentiai gyarmataik szomszédságában lévő országokban is. Az óriási földrész bennszülött királyságai, és az ázsiai birodalmak gyarmatai igazi kuriózumnak számítottak, akiket legalább ennyire szórakoztató volt legyőzni.
Legtöbbször azonban a legfényesebb csillagok végórái jönnek el leghamarabb, és nincs ez másként a magukat istennek képzelő földi halandókkal sem. Rólff azon a délutánon saját végzetével volt kénytelen farkasszemet nézni, és ez a végzet egy általuk ritkán látott nép tagjai közül való zsoldos képében érkezett a köztársasági kikötőbe, egészen pontosan egy meglehetősen zömök testalkatú, hun harcos személyében.
A hun vitéz épelméjűségét valószínűleg minden szemtanú megkérdőjelezte volna, de mivel a jelenlévők egyik része fosztogatással, míg a másik élete megóvásával volt elfoglalva, a különös párbajt teljes terjedelemben senki sem kísérhette figyelemmel.
A viking jó két fejjel magasabb volt ellenfelénél, hosszú nyelű fejszéje pedig a nyél végére állítva, a zsoldos válláig ért. A hun fegyvere ezzel szemben, egy alig három láb hosszú hajlított szablya, és a nagyra nőtt bárd mellett játékszernek számító, pusztai ábrákkal díszített fokos volt.
Rólff magabiztossága ilyen körülmények között érthető volt, nem várt hát társaira, teljes erejéből nekirontott az arcán ázsiai jegyeket hordozó férfinak, aki könnyedén kitért az első lendületes csapás elől. A fapadló rései közé szorult fejsze talán indokolta volna, hogy a hun visszatámadjon, de az szerencséjére kivárt, ugyanis a viking elemi erővel rántotta ki fegyverét, feltépve ezzel a hatalmas területű kikötő vastag deszkáit, fegyvere pedig máris használatra készen pihent a kezében. Mindenféle mérlegelés nélkül ismét suhintott, olyan őrületes sebességgel, hogy a hun fejét kis híján kettéhasította a fegyver robusztus éle.
A fejsze végül orrától hajszálnyira elsuhintva, a lába előtti talajban állapodott meg, de pihenésre most sem maradt idő. Ezúttal derékmagasságban érte támadás, ez elől ismét könnyen kitért. Válaszul szablyájával hasonló testtájékon próbálkozott, de a viking páncél és a hun acél találkozása hangos csörrenésben bontakozott ki. A jóval súlyosabb Rólff játszi könnyedséggel perdítette meg fegyverét, majd nyelével hanyatt lökte a zsoldost, aki ügyetlen tántorgással próbálta visszanyerni egyensúlyát.
A pillanatnyi késedelem most a királynak kedvezett, aki páncélba csomagolt öklével, visszakézből olyan erővel ütötte meg az ellenfelet, amitől annak állkapcsa is könnyen kiugorhatott volna. A hun, fájdalomtól eltorzult arccal, bal kézfeje segítségével masszírozta végig az érintett területet, ám legnagyobb örömére, törésnek semmilyen nyomát nem találta. Dühösen vágott vissza, fokosával a viking csizmájára csapva, ám a lábbeli acéllal borított felülete szintén hárította a csapást.
Mit sem törődve az újabb kudarccal, a férfi torz mosollyal arcán hátrálni kezdett, a szablyát szigorúan maga előtt tartva. Fogait pirosra festette az ütés következtében kiserkent vér, amit pimasz nevetés kíséretében köpött a talajra. Rólff a tiszteletlenséget látván még dühösebbé vált, erőlködve csapkodott fegyverével, de mindannyiszor elvétette a célt. Fújtatása nyomán, lehelete valóságos felhőként úszott körülöttük a levegőben, hosszú haján és szakállán deres foltokban ült ki a megfagyott izzadtság.
A következő csapásánál már eléggé lassú volt ahhoz, hogy ellenfele egy gyors mozdulattal képes legyen végighúzni pengéjét a combját takaró vastag szöveten, ami sötét színe ellenére képtelen volt elfedni a tényt, hogy valóban hús-vér, vagyis sebezhető emberről van szó.
Ahogy a zsoldos letörölhetetlen vigyora egyre szélesebb lett, úgy nőtt Rólff dühe, és ezzel egy időben pontatlansága is. Újabb vágás érte jobb vállát, majd lábait, míg egy óvatlan pillanatban a hun acél elválasztotta alkarját a bal végtag többi részétől, a testrész pedig élettelen faág módjára, tompa puffanással ért földet a felázott deszkákon.
A viking király dicstelen délutánját fogyatékosságának kellemetlen következményei tették még gyalázatosabbá, a nehéz fejszét ugyanis alig volt képes egy kézzel forgatni. Dühe ugyan vitte még előre, de egy elhibázott csapás következtében megcsúszott a mohaszőnyegen, és megkínzott varangyhoz hasonlóan terült ki a hun lába előtt.
A zsoldos könnyed mosollyal ugrott hátára, hajánál fogva felemelte a király fejét, végül a jobb combján pihenő kést előrántva elmetszette annak torkát. Észak oroszlánjának légcsövéből forró levegővel kevert vér spriccelt ki, két ölnyi távolságban beterítve a kikötő padlóját.
A távolból egy alig pelyhedző állú fiú kiáltása hallatszott, aki tanúja volt a király utolsó másodperceinek. Másfél kezes kardját könnyű husángként maga mellett lóbálva rohant a gyilkos felé, aki jobbnak látta, ha továbbáll, az egyre szűkülő viking gyűrű összezáródásától tartván. A fiatal harcos rémisztő kiáltása azonban intő jelként kísérte hátralévő életében, egyedüli gyermekként pedig a viking is emlékezett apja gyilkosára, és a korábban sosem látott nép megszállottan gyűlölt birodalmára.


Megjegyzés:

Surtr: A skandináv mitológia alakja, Muspellheim ura, a tűzóriások vezére. A jóslat szerint Ragnarök idején tüzes kardjával a legendás Gambantein-nel fogja felégetni a világot.
Skålpund: Skandináv mértékegység, jelentése (tál) font, egy skålpund 0, 425 kg-mal egyenlő.
Occidentia: Mivel könyvemben sem a spanyol nyelv, sem annak képviselői nem léteznek, vikingek, majd rómaiak fedezték fel Amerikát. A vikingek nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget neki, azon kívül, hogy gyarmatokat létesítettek a tengerentúlon, a latinokhoz hasonlóan, akik Occidentiának (Nyugatföldnek) nevezték el a területet. A valóságban a rómaiak Gallia déli tartományát nevezték Occidentiának (nagyjából a Vichy-Franciaország által birtokolt terület).



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/157292