Aevie: Csokoládé / Vic's 4 (Radioaktív) (regény)
Megjelent:
Témakör: Szerelem



Csokoládé / Vic's 4 (Radioaktív)

Dorian, a férfi, aki szereti az eső illatát

Még nem megyek be, kellemes az este, és bőven van nézelődnivalóm idekint. Kisebb-nagyobb csoportokban tolják egymást át az ajtón, legalább akkora tülekedéssel, mintha az égből radioaktív eső hullna. Be-be-beee… Mindegy, csak össze legyenek zsúfolva ott, ahol minden történik, mármint ahogy ők gondolják.
A csapóajtó édes füstöt pöfög az utcára, akárhányszor csak nyitják, és a kiáramló tömény szag keserűbbé keveri az esőtől ázott aszfalt illatát. Szeretem nézni, ahogy menekülnek az emberek. Azt sem tudják, hogy épp az eső volna, ami megvédi őket idekint; kabátot emelnek a fejük fölé, hogy egy csepp se moshassa le bőrük szennyét. Minden erejükkel azon vannak, hogy megőrizzék mocskosságukat.
Két nagyobb lépést követően belátok az ablakon. Mérgeket öntenek díszes poharakba, miközben – esőillat helyett – nikotint lélegeznek, és torkuk szakadtából átüvöltik az idegőrlő zenét. Minél hangosabb a zene, annál jobban ordítanak, és minél többet isznak, annál fullasztóbb odabent a levegő.
És vihognak tele képpel, azt hiszik, hogy jó nekik, pedig az eufória semmi más, csak vegyszermellékhatás. Szomorú.

Még néhány percig nézelődöm, mielőtt a másik irányba indulnék, ám senki sem vonz itt annyira, mint Kiwi. Őt kell látnom, és ő nincs itt, még sosem láttam ebben az ócska kricsmiben.
Odébb, ahol már egészen elcsendesült a szürkület, és csak azok az autók parkolnak, amik itt is éjszakáznak, arra az eső is enyhül. Ott már nincs szükség tisztításra. Az ablakon túl látom őket: nagyon megáztak. Már temérdek alkalommal láttam így őket.

Zick, a fiú, aki imádja a sütit

Beszélnem kellene, ezért aztán eszek. Ha elfogy a süti, vége lesz a világnak. Tekintetét a homlokomon érzem, de egyáltalán nem akarok a szemébe nézni, véletlenül azonban mégis csak rápillantok.
Sokkal rosszabb, mint ahogy azt képzeltem. Meghasadok. Gyanakvóan szemlél, aggódón méreget. Képtelen leszek hazudni neki. Elkapom arcom, hiába a hatlapos vibrálóan vékony csíkjai, csak a CT szeleteket látom, és inkább azokat rágnám semmivé.
- Mi a baj, miért nem eszel? - kérdezem nyammogva úgy, hogy ezennel még csak véletlenül se nézzek rá.
- Nincs nálad véletlenül egy ragtapasz? Ez itt nem az eső. Azt hittem, de mintha vér lenne… Nem érzem, hol a seb, és megbotlottam, tudod, az a piros autó…
Muszáj ránéznem. Neki nem kellett volna látnia, ahogy Hulk-nak képzelve önmagam, zúztam át a négysávoson. Tudnom kellett volna, hogy utánam jön.
Fehér pólója nyaka ázottan hullámzik mellkasán, rádermedek: szemem keresi bőre azon pontját, ahol a legközelebb lehet a felszínhez mélybeli sötét. De elpislantom. Nem kell bámulnom a topján átlátszó, halványlila melltartóját ahhoz, hogy milliméter pontosan tudjam. Sajnos; és a ténytől ismét a sírás kerülget. (Vajon Hulk szokott sírni?)
Alig rózsaszín apró patakocska görög nyakáról, megkerülve kulcscsontja kiemelkedését, csorog, míg a póló magába nem issza. Oldalra döntöm fejem, valahonnan a füle alatt, vagy hátrébb, a tarkóján lehet egy minimális sérülés.
- Szerzek – állok fel, és minél gyorsabban igyekszem átszlalomozni az üres, kicsike, ovális asztalkák között. De a pultnál nincs senki. Körbenézek, rajtunk kívül más vendég sincs. Kiwi a mellkasát törölgeti, aztán az ujjait nézi. Nem szeretnék örülni, mégis kaptam egy kis fórt…

Kiwi, a lány és az ismerős idegen

- Szalvétát is hoznál még? - szólok Zick után, de hiába, eltűnt. Mire visszafordulok, egy férfi áll az asztalnál. A semmiből csöppent mellém. Ijedtemben felpattanok, és jó pár pillanatnyi zihálás után veszem észre, ahogy kezében vastag anyagú ruhazsebkendőt nyújt felém. Nem kést szegez rám, nem emeli a torkomhoz, nem kap a karom után, nem hív kisanyámnak, nem akar bántani.
- Nem… Ó, köszönöm, de mindjárt, csak… - mutogatok Zick után, bár azt sem tudom pontosan, merre ment.
A férfi kedvesen elmosolyodik, és az asztalra helyezi a ruhakendőt. Kissé közelebb tolja felém, aztán hátralép.
- Nem akartam megijeszteni – mondja úgy, mint aki meg akart… –, csak láttam, hogy gondban van. További szép estét!
Mielőtt egészen hátat fordítana, utána lépek.
- Várjon! - Kérdőn mosolyog, ahogy visszanéz. Elemelem a kendőt az asztalról, és a kulcscsontomra terítem. - Maga volt az ugye? Az előbb az utcán?
- Nem akartam az autók közé kergetni… - mosolyodik el, és még egy lépést hátrál.
- És maga az… Már láttam többször. Valakit látogatni jár? - kérdezem. Arca komollyá válik, majd újra felderül, ahogy bólint.
Zick hangja vonja el figyelmem a vörösbarna hajú férfi zöld szemeiből. Két tányér süteménnyel jelenik meg, és két csokiillatú bögrével. Ügyesebben hozza, mint egy profi pincér. Minél több az édesség, Zick-et annál jobban nyomasztja valami. Most tényleg van valami baja.
Összeszorult gyomorral ülök vissza az asztalhoz. Leráznám az ismerős idegent, de már nincs ott. Úgy tűnt el, hogy az ajtó nyílását jelző szélcsengőt még csak nem is hallottam.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/157212