Frekventor: Győztünk (novella)
Megjelent:
Témakör: Kaland



Győztünk

Tombol a második világháború Európában, a németek olyan jól állnak, hogy van erejük megnyitni az orosz frontot, és ahogy a frontvonal megnyúlik, szükség lesz a magyarokra is. Összeáll a Kárpát-csoport, és jó tempóban, szinte ellenállás nélkül halad orosz földön. Negyvenegy júliusában indulunk, és bár az időjárás, mint mindig, a szovjeteket segíti, a sártengerben is jó ütemben haladnak a Dnyeper irányába a magyarok. Kisebb-nagyobb csatározások során bebizonyosodott, hogy megállják a helyüket, a németek is időnként elismerően bólogattak sikereik hallatán. A magyar katonák fegyelmezetten, de érzelemmentesen kezelték a legyőzötteket, akadtak durvaságok, kegyetlenkedések, de hát ilyen a háború. Augusztusban már a Dnyeper közelében jártak, ekkor új feladatot kaptak. Jó nagy sziget terpeszkedett előttük a folyón, a Hortica, még egy kisváros is épült rajta a történelem folyamán, úgy hívták, hogy Zaporozsje. A német csapatok korábban már elfoglalták, nekünk csak át kellett venni a folyó megfigyelését és felügyeletét. Akié a sziget, az uralta a környéket is, egy csónak sem csordogálhatott el észrevétlenül. A feladat mégis nehéznek bizonyult, mert a szigeten kívül a nyugati part jelentős részét is tartani kellett, a nagy távolságok miatt olyan hézagos volt a védelmünk, mint egy ementáli sajt.

A szigeten berendezkedtek alakulataink. A közel téglalap alakú sziget északi felén az Ankay-csoport alakulatai foglaltak állást, délen pedig a ló nélkül maradt lovas dandár fészkelte be magát. Arra felé volt egy vasúti híd is, furcsa mód nem robbantották fel, de a síneket megrongálták és két hatalmas mozdonyt robbantottak fel útakadálynak. Ezeket a magyar utászok gyorsan el is tüntették, a síneket is kijavították, újra élt az utánpótlási vonal. Kisebb gondot okozott az elején egy sörgyár, mert nagyon sok katona kereste fel engedély nélkül, és megitták a maradék készleteket. Egy teljes katonai rendészeti század kellett hozzá, hogy a részeg katonákat elzavarják és összeszedjék.

Az Ankay-csoport 14. kerékpáros zászlóalja a sziget legészakibb pontján rendezkedett be védelemre, Hársai szakaszvezető kapta a feladatot, hogy a folyó keleti partja felé géppuska állást építsen. Két emberét magához hívta megbeszélésre.
- No, komáim, ez a feladat, lássunk neki.
- Csak nem ásni fogunk ebben a latyakban? - fanyalgott Fodor honvéd.
- Két lapát föld után feltör a víz! - kontrázott Csonka honvéd.
- Én már kieszeltem, hogyan legyen, mi együtt megcsináljuk. Keressetek lapos köveket magunk alá. Azokat a nagyobb töltésköveket meg tornyozzátok elénk, és hagyjatok rajta egy kényelmes lőrést.
- Nem kapunk másik géppuskát? - érdeklődött Csonka honvéd. - Ez a szar beakad, felmelegszik, minden baja van.
- A 7/31-es van rendszeresítve, de ha lesz egy kis időm, elugrok a német hadvezetéshez és kikunyerálok neked egy mannlichert.
- Kösz-legyintett Csonka - ezt már ismerem.
Zsörtölődtek még egy darabig, de aztán nekiláttak, és egész kis lakájos fészket rittyentettek a vízhűtéses géppuskának. Vacsora után felváltva őrködtek az állásukban, egy mindig éber volt, a többiek aludtak. Éjjel kettőkor is váltás lett volna, de Csonka eltűnt, hiába várta Fodor hogy leváltsa. Már éppen szólni akart a szakaszvezetőnek, mikor előbukkant a megtermett honvéd a hátsó bejáratnál.
- Merre jártál te nyavalyás álomszuszék - kérdezte Fodor.
- Alássan jelentem szobán voltam, te kuka.
- Erőszakoskodtál?!
- Ugyan! Innen a harmadik házban lakik egy bögyös orosz luvnya, egy nagykonzerv a tarifa. Nagyon szereti a vastag szerszámot. A többiek derítették fel, a vacsoránál szóltak nekem is.
- Engem otthon vár az asszony - mondta elmélázva Fodor.
- Akkor nincs harag, hogy késtem?
- Megyek aludni - válaszolta elgondolkodva Fodor. - Majd megadod.
Másnap felderíteni küldték a túlpartra Hársait, egyedül. Beöltözött parasztasszonynak, Csonkáék csak úgy dőltek a röhögéstől, és alkonyattájt egy lélekvesztővel átcsorgott a túlsó partra. A szoknya alatt egy luger, meg egy szurony is lapult… Azért küldték őt, mert elég jól beszélt oroszul, és nem ijedt meg a saját árnyékától. Erdei utakon haladva felmérte a szovjet csoportok elhelyezkedését, rögzítette a hozzávetőleges létszámokat és fegyverzetet. Már éppen indult volna visszafelé, mikor belebotlott egy kétfős orosz járőrbe.
- Mit keres erre öreganyám? - kérdezték, persze oroszul.
- Úgy nézem hideg lesz reggel, egy kis rőzsét szedek a begyújtáshoz.
- Már nagyon késő van ehhez, tudja magát igazolni valamivel?
- Az én férjem, Vaszilij is itt van maguknál. Én meg ott egy kicsit lejjebb lakok - és mintha mutatná, előre lendítette a kezét. Akkor már kezében volt a bajonett, és a közelebbi katona torkát el is vágta vele. A másik megpróbált csőre tölteni, de többre nem volt ideje, a szurony a bordái közé hatolt.
- Hát szép álmokat vitéz urak - morogta az orra alatt Hársai.
Óvatosan visszamerészkedett a szigetre, elsuttogta a jelszót, aztán elment jelentéstételre a parancsnokságra. Onnan már saját egyenruhájában jött vissza, néhány szóban embereinek is elmesélte az átélt kalandokat, aztán pihenőbe indult.

Az élet a szokásos háborús mederben zajlott: hol egy légitámadás, hol egy színlelt ellenséges rajtaütés, hol ágyútűz riogatta a katonákat. Csonka, minden este szorgalmasan látogatta a könnyűvérű Lenocskát, most is bekopogott, de nem hallotta a „bújj be” szokásos választ, ezért óvatosan benyitott. Nem kellett sokáig nézelődnie, a halott leányzót rögtön megtalálta az ágyon. Valaki leszúrta, vagy mert beteg volt, vagy nem volt konzervje. Szomorúan nézte a mindig vidám leány rémült arcát, aztán kerített egy takarót és letakarta vele. Nem szólt senkinek, nehéz szívvel visszaballagott állásukba. Alighogy visszaért, az egész sziget északi csücskén lövöldözés kezdődött. Egy kis létszámú orosz kötelék megpróbált átkelni a sötétség leple alatt. A világító rakéták, nyomjelző lövedékek jól láthatóvá tették őket, az erős puskatűzre visszafordultak. Az ilyen kis próbálkozások nyilvánvalóan a felderítés eszközei voltak, be tudták mérni a magyarok helyét, erejét. Érződött azonban, hogy támadásra készülnek, és pont a sziget ellen, mert ott csoportosítottak egy egész hadosztályt. Szeptember ötödikén reggel tüzérségi előkészítés után kis szünet következett, majd újra rázendítettek, de most csak pukkantak a lövedékek a keleti parton, és füstköddel vonták be az egész partszakaszt az orosz oldalon. Tudták mindannyian a szigeten, hogy ez most igazi támadás lesz, azért rontották el a látási viszonyokat a szovjetek. Eleinte vaktában tüzeltek a magyar katonák, de a gyenge szellő rövidesen félre libbentette a füstöt, és feltűntek a támadó erők. Minden létező vízi eszközzel közelítettek, a halászcsónaktól a dereglyékig. A legerősebb tűzeszközük egy monitor volt, afféle páncélozott folyami harceszköz géppuska tornyokkal, lövészekkel. A magyarok egyetlen ágyúja többször is rálőtt, de csak egy lövés találta el a hadihajót. Az arra volt elég, hogy a szovjetek kivonják a harcból, mert elkezdett füstölni... Hársai szakaszvezető feküdt a géppuska mögé, és rutinnal tüzelt a csónakok vízvonala fölé. Több hullámban próbálkoztak az oroszok, de mindannyiszor visszakényszerültek a túlsó partra. Már majdnem éjfél volt, mikor végre alábbhagyott az ellenséges nyomás, úgy tűnt nem próbálkoznak többé.
- Gyere Fodor, vedd át egy kicsit, már nagyon zúg a fülem – kiáltott hátra a szakaszvezető. Mivel pár perc után sem történt semmi, odament az előre dőlt katonához. Megfordította, és látta, hogy a nyakát átlőtték, már régen halott. Csonka is abbahagyta a tárazást, odament, és együttes erővel kicipelték a lőállásból
- Szegénynek pedig volt felesége – jegyezte meg bánatos hangon a szakaszvezető felé.
- Győztünk, de milyen áron! - jegyezte meg a szakaszvezető.
Másnap a rohamok újult erővel söpörtek végig a sziget partján, félnapi csatározás után a magyarok feladták a szigetet, tizennégy halottjuk volt, negyvenen megsebesültek, és tízen eltűntek. A parancsnok helyettese idegileg kikészült, az ezredest hátra kellett szállítani zárt osztályra. A sziget még többször is harccselekmények színtere volt, háromszor cserélt gazdát, Zaporozsje történetében azonban ez csak egy epizódnak számít, valahogy minden kor háborújában váltogatta a hadiszerencse. Hársai szakaszvezetőből a háború végére őrmester lett, sebesülési érmet szerzett (a vállát súrolta egy golyó), és azon kevesek egyike volt, aki hazakeveredett, kikecmergett a metsző orosz télből, és mesélhetett gyerekeinek, mert volt egyszer egy háború…



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/156838