starics ibolya: Hazafelé 4. (memoár)
Megjelent:
Témakör: Sors



Hazafelé 4.

Egy mély sóhajjal szakadt fel bennem a kérdés: mikor ér véget ez a hosszú út? A vonat mintha lassabban dülöngélne velünk. A nyitott ablakon át valami különös illatot hozott be a szél. Édes, különös illatot… Éreztem már valahol? Ismerősnek tűnt, az emlékezetem azt súgta, igen, ez az, amit nem lehet felejteni soha, belevésődött az agyam egyik eldugott zugába. Gyanta, víz, napolaj, különös keveréke. Mélyen beszívtam magamba, miközben kihajoltam az ablakon. Akkor a szemem elé tárult a hatalmas, ragyogó, kékeszöld víztükör. Magas fenyőfákkal szegélyezett utak és kis utcák futottak a vízparthoz. Fürdőruhás emberek, gyerekek sétálgattak fagylaltot nyalogatva. Micsoda idill. Gyönyörű, fehér villák, színes nyaralók, hatalmas, lombos platánok a kertekben, és csobogók, hintaszékek. Felébredt a sovány asszony is, akivel utaztam, és kinézett az ablakon.
- Megjöttünk - mondta.
Különös érzés fogott el, itthon vagyok végre. Itt lakom most már, ezen a különös, ismeretlen helyen, ami mégis olyan ismerősnek tűnik. A vonat csikorogva lassított. Mikor áll meg végre? Izgalmam türelmetlenné tett. "Siófok", olvastam egy táblán. Még nem hallottam soha róla.
Amit nem tudtam még, hogy az anyám családja a Balaton északi partján élt, és él a mai napig. Onnan volt oly’ ismerős az illat. Sokat voltam a nagyanyámnál pici koromban, aki sajnos már nem él. Akkora már elfelejtették velem a hosszú-hosszú magányos, számkivetett évek.
- Néni! Hová megyünk? - kérdeztem. Hirtelen tudatára ébredtem, megint nénit mondtam.
- Anyu! - nézett rám enyhe rosszallással. - Mondd végre: Anyu!
Néztem rá szótlanul. „Anyu", visszhangzott bennem a szó. De csak bólintottam. A város nagyon tetszett nekem, meleg, vízszagú, vidám forgatag… Lassan ballagtunk, én, mint a száraz szivacs szívtam a sok látnivalót magamba szótlanul. Nem beszéltünk. Ő nem szólt, én pedig nem mertem, bár mit is mondhattam volna? A hosszú évek várakozással teli kínját? A kívülállósság megalázó magányát, az "állami", mint homlokomra sütött billog fémjelezte létemet. Senki sem szerette azt a sovány, dacos, gyűlölettel teli, magába fordult gyermeket, aki lettem. Szerethetetlen. Hogyan felejthetném hirtelen? De mégis, könnyűnek éreztem lépteimet a meleg aszfalton, mely a forróságtól megpuhulva süppedt a talpunk alatt. Váratlanul megfogta a kezemet, érintése meleg és puha, nem idegen, mégis legszívesebben kihúztam volna az övéből. Sírás kerülgetett, erre az érintésre még nem voltam felkészülve. Az asszony lenézett rám.
- Mindjárt otthon leszünk - mondta, és mosolygott.
Ahogy elhagytuk a városka központját, úgy csendesedett a forgatag körülöttünk. Egy kis utcába fordultunk be.
- Megérkeztünk – szólalt meg újra.
Persze, nem az álmaimban oly gyakran látott utca volt, de itt várt rám az otthon, a haza, ami éveken át éltetett, hogy létezett valahol, tudtam, hittem. A csendes utcában, a kastélynak tűnő villák sorát magasra nőtt vén gesztenyefák szegélyezték, koronájuk az út felett majdnem összeért, mint egy élő zöld folyosó.
- Na, itt is vagyunk - nyitott be az asszony egy kis, kertikapun.
Azt hittem, az egész ház az övé, de nem, a ház mögé vezetett, ahol csiganyomoktól fényes, dohszagú fészer mellett, egy kis kamra állt. Lehet más csalódott lett volna, de az én szívem hevesen vert az örömtől, a bordáimat döngetve. Hazaértem végre! Az ajtó nyikorogva kitárult, s én beléptem egy kicsi, de hótiszta szobába. Egy illat jött felém hömpölyögve, és elöntötte tudatomat a felismerés! És én szívtam magamba mélyen, levendula, púder, tej, egy majdnem elfeledett anya, testvér, és az otthon illatának boldogító egyvelegét.
Akkor vettem észre azt a kicsi lányt, aki előttem állt. Édes arcocskáján kicsit kancsal, fényes, nagy szemeivel nézett rám. A testvérem, az igazi, nem intézeti, a húsom-vérem, bőrének illata, mint az álmaimban síró gyermeké.
Hazaértem végre. A hosszú útnak vége.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/156837