Aevie: Este hat (próza)
Megjelent:
Témakör: Düh



Este hat

Kopogok a mennyország ajtaján. Csend fogad. Kezemben úgy dobol a toll, mintha a rádióból szóló zene ritmusára táncolna… Az a hülye fiúcsapat vinnyog:

„Get on up when you're down
Baby, take a good look around
I know it's not much, but it's okay
Keep on moving anyway”*


Fel is állok, baby. Jobb kezem mintha valamiféle rohamot kapna - úgy rázkódik benne a toll –, kilökné magából, miközben szorítja. Zeneváltás.

„Holdeső, Napsugár
Ki lesz majd, aki rám talál
Ki jön majd Velem
A Holdesőn, a Napsugáron át
Velem ki jön tovább”**


A takarítónőre gondolok, aki meztelenül látott téged a zuhanyzó kövén. Aztán meg arra, amikor én. Majd belém vág a „salallalalalla”, és lecsapom a tollat úgy, hogy nyolc részre pusztul. A levegőm mély és céltalanul öblös, a következő versszaknál már teljesen elönt a bikaviadalnyi düh.

„Kedvesem, jó utat
Félni most nem szabad
Rád vigyáz a szél
Amerre jársz, mindig elkísér
Csak nevess rám és minden rendbe van
Tudom”


Odalépek, lelököm az ősrégi kazettás magnót a talajra. Ráugrom, ugrálok rajta, és egyre hevesebb fájdalommal szembesülök azzal, hogy kicsi és könnyű vagyok a pusztításhoz. Persze te jelensz meg, persze te segítesz, persze te mondtad mindig azt, hogy „csak nevess rám és minden rendbe van”**, és azt, hogy… Nem, nem a szél, hanem te. Azt mondtad, majd te vigyázol rám.
Most is olvasod a könnyeimet, aztán odalépsz, átfogod a karom, és egy tiprással lerendezed a magnót.

Zene állj! Élet indulj! Nem az arcod mozog, hanem én reszketek még mindig, ahogy a szemünk egymásba kapcsolódik. Fáj, ahogy szorítasz, de le is téphetnéd a karom, az is a tiéd, és legalább érzem az erőd.
A következő pillanatban már elvesztelek. Összeroskadsz, és nem akarsz beszélni róla. De most romboltuk le közösen a zene világát – védeném a közös szívünket, de nem akarod a végdiagnózist; csak néha egy tiprásnyi életösztönt a haldoklásba, hogy ne legyen olyan tiszta egyenruhás és izzadságmentes a harc.
Míg én háborút akarok! Világot felforgatót, ámokfutót érted, aki akkor, azon a február végi havas éjjelen a nyakamba akasztottad a keresztet. (És bekopogtál értem a mennyország ajtaján.)

*

A halálhoz közeledve mindig különleges szépséget kapnak a szemek. Én azt hittem, csak azért, mert engem látsz velük. Kérdezlek, de csak a csend fogad.


Megjegyzés:
* Five
** Republik



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/156796