Vesztettünk

Negyvennyolc telén nem a hó volt kibírhatatlan, abból alig akadt, hanem a csontig hatoló hideg késztette a katonákat védekezésre. Perczel Mór serege az apátság körül táborozott, éppen Mór városa közelében. A tábornok nem volt babonás, hiába jósolták neki, hogy kerülje a nevéhez kapcsolódó helyeket, mert azok a helyek veszélyt rejtegetnek. Úgy gondolta ez a hely éppen alkalmas az óév búcsúztatására, tisztjeit a környező házakban elkvártélyozta, csapatai jól berendezkedtek a kolostor körül. A hadi helyzet mindenki véleménye szerint az idén már nem változik, sehol sem voltak csapatmozgások.

A katonák korán elkezdték az évbúcsúztatót... Már huszonkilencedikén este nagy volt a vigalom, a tábortüzek körül ittak és táncoltak, még egy apátot is sikerült bevonniuk a mulatozásba, az egész kolostorban csak ő tudott magyarul, ezért nyerte el a katonák tetszését. Este tízkor jöttek az altisztek és mindenkit aludni küldtek, mondván, hogy pihenjék ki magukat, mert holnap csata lesz. Ez lelohasztotta a jó kedvet, súlyos gondolatokkal bújtak a sátraikba.

Aznap délután futár érkezett Kossuthtól, egy levelet hozott, melyben a fővezér egy kis győzelmet kért Perczeltől. A tábornok a baráti unszolásra számba vette a lehetőségeket. Neki van hatezer-ötszáz embere és huszonnégy ágyúja, Jellasics állt szembe vele csupán hatezres sereggel és tíz ágyúval. A csekély erőfölényben és az ágyúk hatékonyságában bízva úgy döntött, hogy teljesíti Kossuth kívánságát, és megütközik harmincadikán a bánnal. Perczel Mór erélyes, bátor katona volt, egyenes gondolkodású, de kevés rutin, harci tapasztalat volt mögötte. Több stratégiai hibát vétett, alapos felderítés nélkül nem is tudhatta, hogy alig húsz kilométerre volt Jellasics tartaléka, újabb hatezer ember. Rosszul jelölte ki a csapatok felállását is, hiszen egy völgyben koncentrálta erőit, míg az ellenségnek tág manőverezési lehetőséget nyújtott a környező ritkás erdő, a jó erdei utak, csapataikat ráadásul rejtve tudták mozgatni. Azt sem vette figyelembe, hogy katonái rosszul felszereltek, sokuknak fegyverük sem volt, míg az ellenség egy egész zászlóaljnyi nehéz fegyverzetű páncélozott lovassággal rendelkezik.

A Kisbér felőli oldalon foglalt hadállást a magyar sereg a szokásos módon, a főerők középen, a szárnyakon a gyengébb fegyverzetű és képzetlenebb csapatok, mögöttük az ágyúk. Jellasics az egyik domb tetejéről belátta a teljes magyar hadállást, láthatta a gyenge pontokat, követhette a csata alakulását. A csata tizenegykor vette kezdetét, a huszonnégy ágyú ontotta a tüzet a környező dombokra, de csekély károkat okozott az álcázott és tereptárgyak mögé bújt ellenség soraiban. Amikor az ágyútüzet előbbre vonták, megindultak egymással szemben a csapatok. Az alparancsnokok harsány szóval biztatták embereiket.
- Gyerünk fiaim, előre! Hajrá magyarok!
- Hajrááááá! Harsant fel a válasz több száz torokból.
Az első sorokban lévő puskások menetből tüzeltek, aztán letérdeltek újra tölteni. Egy tucatnyi ellenséges katona még a harcérintkezés előtt felbukott, a lövésektől elestek, vagy megsebesültek. Hatalmas kavarodás keletkezett az első sorokban, mikor összeértek, ütötték, vágták egymást. Eközben az erdő fedezetében az ellenséges, nehéz fegyverzetű lovasság előrevonult a balszárny felé. Hirtelen felbukkantak és rohamot indítottak a gyengébb fegyverzetű magyarok ellen. A balszárny megbomlott és elkezdett hátrálni, ami végül menekülésbe csapott át. Perczel Mór is látta a bajt, üzent Inczédi Lajos őrnagynak, aki zászlóaljával középen hadakozott, hogy azonnal vonuljon a balszárny megsegítésére. Az Inczédi zászlóalj jól képzett, összeszokott katonákból állt, bízott bennük a parancsnokuk. Amikor kiértek a szárnyra, már jóformán semmi sem állt a vértesek útjába, menekült a szedett-vedett magyar zászlóalj. A páncélozott lovasság ellen Inczédi szuronyrohamot intézett, a puskákra feltűzött szuronyok viszonylag könnyen hatoltak a vértek réseibe, a tömör falként felsorakozó zászlóalj sikeresen megállította a lovasrohamot. A harcvonal teljes szakaszában hátráló magyarok láttán Inczédiék is meginogtak, belátták, hogy egyedül nem tarthatják az egész vonalat, ezért rést nyitottak az erdő felé vonulással az ágyúk előtt. A tüzérek egyből rájöttek, hogy miért vonult félre a magyar zászlóalj, minden ágyúba kartácsot töltöttek, és alaposan megritkították a páncélos lovasokat... Amikor már nagyon közel járt a maradék ellenséges lovasság, a tüzérek is kardot rántottak, és felkészültek az ágyúk védelmére. Ekkor ért vissza Inczédi hadereje és derékba kapták a vasasokat. Egyik embere, Horváth János különösen nagy erejű hírében állt, képes volt átdöfni az egyik ellenséges lovas vértjét úgy, hogy a hátán jött ki a kard hegye. A kard alaposan beleszorult az ellenfélbe, ezért lehajolt, hogy felvegyen egy ott heverő fegyvert, ezt használta ki egy ellenséges katona, és belebökött egy bajonettet. Horváth János sebesülten is tovább harcolt, és túl is érte a csatát, a falu kocsmájában évekig mesélt róla a cimboráinak.

Míg az Inczédi zászlóalj hősiesen ellenállt Jellasics katonáinak, a tüzérek sem tétlenkedtek, lovakat fogtak az ágyúk elé és megmentették a hadfelszerelés nagy részét. Valamennyien Fehérvár irányába menekültek, ott aztán Perczel Mór összegyűjtötte maradék csapatát, és számvetést készített. Kiderült, kétezer-ötszáz embere hiányzik, ezek fele elesett vagy megsebesült, a többi fogságba esett. Húsz ágyút sikerült tüzéreinek kimenekíteni a többi az ellenség kezére került. ” Vesztettünk” jelentette Kossuthnak Perczel Mór, az okoknál a túlerőre hivatkozott. Jó magyar mentalitás szerint soha senki nem firtatta a vétkeseket, az igazi okok és a hibázók feledésbe merültek.