Aevie: A kézsebész / Nora - 32. Az Olga-tó (regény)
Megjelent:
Témakör: Sors



A kézsebész / Nora - 32. Az Olga-tó

– Van valami a szádban?
Tengerészcsíkos ruhában ácsorgott előttem. Arcát furcsa kifejezéssel emelte felém.
– Neked van valami a szádban! – rémültem meg. – Tamás! – egyenesedtem fel körbekiáltva a tóparton.
– Köpd ki azonnal! – hajoltam le újra hozzá.
Nem reagált. Összeszorított szájjal ingatta a fejét.
– Tamás! – sikítottam a távolba.
Kezemet napellenzőként használva emeltem homlokomra. Akkor végre megláttam, ahogy fut felénk.
– Mi van? – lihegte.
– A gyerekednek van valami a szájában!
– Melyiknek? – kérdezte.
A kettő legkisebb között ácsorogtam.
– Neked meg mi van a kezedben? – fordultam a másik felé.
Pici öklét felém nyitotta. Hatalmasat sikítva ugrálni kezdtem. Tíz-húsz pók kalimpált az apró ujjakon.
– És ha Tomi szájában pók van?! – nyafogtam, és Tamás mögé bújtam. Karjába kapaszkodva néztem vissza a picire.
Lehajolt a négy éveshez.
– Pók van a szádban?
A gyerek nagyra nyitotta a száját, és akkor kirohantam a világból... A kereszteshátú pók komótosan kapart Tomi nyelvén.
– Azt a kurva! – bukott ki belőlem. – Na, most hagytam abba a babysittelést...
Sarkon fordultam, és elsiettem.
A napernyő védelmében pihegő Ferenc Atyához léptem, és leültem a mellette lévő székre.
– Mi történt, lányom? – kérdezte.
– Pók képében öltött testet a gonosz, Atyám...
Összevonta szemöldökét, majd a kezében lévő pohárra tekintett.
– Finom ez a limonádé, kislányom – dicsért. Elnevettem magam.
– Meghiszem azt, Atyám! A fiúk teleöntötték vodkával...
Jó nagyot kortyolt belőle, míg Dávid fintorogva tette az övét az asztalra.
– Atyám, nincs melege ebben a csuhában? Isten nem engedi, hogy néha lazítson? – kérdeztem. Dávid morrant egyet, majd a tó felé tekintett. Az Atya elmosolyodott.
– Így érzem magam teljes egészében Isten követének.
– De ugye Isten nem akarja, hogy hőgutát kapjon? – faggattam aggódva.
– Jaj, Norci – förmedt rám Dávid. – Az Atya isteni elköteleződést hord. De te ugyan mit? – szúrt meg fekete tekintetével.
Végignéztem fekete rövidnadrágomon és pólómon.
– A gyászt, te barom! – sziszegtem vissza.
– Csss, gyerekek! – intett közbe az Atya – Norcikám, inkább egyél! – mutatott az előttünk álló piknikasztalra.
De akkor eszembe jutott a pici, rózsaszín nyelven az a hatalmas pók...
– Blehh, elment az étvágyam!
– Mintha valaha lett volna... – vágta rá Dávid.
Ránéztem. Dühöm villáma azonban értetlen kíváncsisággá csitult. Egy idegen férfit láttam meg közeledni az út széléről.
– Mindenki fogadott, hogy ma milyen bajod esik – vonta magához Dávid újra a figyelmem.
– Pszt, Fiam! Ne cukkold Norcit!
– Mi? Mire fogadtatok? – lepődtem meg. Dávid azonban engedelmeskedett. Összecipzározta száját.
A tó felé fordultam. Zsolti, Jani és Jácint bent labdáztak Tamás két idősebbik gyermekével. Akkor hirtelen összenéztünk Zsoltival.
– Te mire fogadtál? – rántottam el pillantásom.
– Hogy vízbe fúlsz...
Az Atya tüdeje elakadt. Ijedten néztem rá kezemet a vállára téve. A szívroham óta állandóan aggódtam érte. Ám csak felháborodása kerregett mellkasa felől.
Hirtelen egy hatalmas loccsanás vitte figyelmem újra a tó felé. Zsolti támaszkodott a stég vízbe érő végén...
Napbarnított bőrét ezüstben fürdették a vízcseppek. Minden izma megfeszülve duzzadt, ahogy feltolta testét a faépítményre.
– Még mindig oda vagy érte... – pusmogta Dávid.
– Szállj le rólam! – villantam felé.
Újra a stégre néztem. Zsolti rohanni kezdett. Gyönyörű combizmai dobogtatták végig a léceken. Ahogy futott, fröccsenő párába olvadtak testéről a cseppek.
Elolvadtam én is... Szemem követte mozgását, az idegen felé rohant.
– Ki ez? – lépett hozzánk Tamás a távolt szemlélve.
Zsolti majdnem felöklelte a férfit, aki kezeivel szabadkozva hadonászott, majd egy borítéknak tűnő papírt adott át neki. Akkor végre hátra lépett tőle.
Anyám halálhíre – dobbant meg a szívem. Elmélázva a történteken észrevettem, hogy valami egyre jobban csikizi a combomat.
A két kis kópé kuncogása zökkentett ki a szemlélődésből. A combomra néztem. A kölykök tízesével öntötték rá a pókokat.
Felugrottam, seggre esve a székben. A pók ezred akkor a pólómhoz, a melleimhez szaladt. Sikítozva gurultam a hasamra – füllel hallhatóvá vált a pókok kipukkanása a bordáim alatt. Próbáltam felállni, de amerre csak támasztottam volna a kezem, mindenütt pókok buckáztak.

Egyszer csak valaki felkapott a földről. A július vakító nyárfényével égette ki a látásom. Arany és fekete foltok tobzódtak eltakarva a valóságot. Dobott rajtam egyet, akkor arcom vállához csúszott. Napbarnított illata volt... Orrom nyakhajlatába rázkódott, ahogy futott velem.
– Zsolti! – nevettem arcához emelve arcom.
Futás közben felém pillantott. Szája minden foga felém nevetett.
– Majd én megmentelek a mérges pókoktól – lihegte, aztán zuhantunk.
Egyszerre lett sötét. Sárgászöld jégzuhany. Megálló gravitáció, elfolyó múlt. Szemében arany sávot festett a víztükörről alászűrődő fény. Arca folyékony időlassulásban hullámzott előttem.
Forogtunk... Egymáson, egymás körül. Nevető buborékok simították körbe ajkait, melyeket ajkaim csókoltak el.
– NEM TUD ÚSZNI!!! – Dávid hangja egy másik világból hallatszott tompán.
Akkor mélyre lélegeztem a békalencsés tóvizet. Zsolti megragadott, és magával húzott az egyre fényesedő felszín felé. A felhajtó erő útján tüdőm egyre csak szívta a vizet. Kitörve a forró Nap alá sem jutott oxigén. A tüdőm színültig megtelt.
– Nem tud úszni!
A stég tetején Dávid rekkenő alakja hullámzott az égető levegőnélküliségben. Testem magasra emelkedett, aztán végignyúltam a kemény aljzaton. Orrom sípolt, tüdőm vonaglott, víz ömlött ki a számon. Testem mellett dobogó talpak képe közé köhögtem a sárillatú vizet.
– Két évig voltatok együtt, és nem tudod, hogy nem tud úszni? – Dávid hangja.
Majd a többieké. Feszült hallgatás és ideges férfihangok közé köhögtem ki egész mellkasom. Aztán csend lett. Csak mély lélegzetvételem szuszogott a tűző nap alatt.
Felnéztem. Akkor Zsolti újra felkapott. A válla fölött láttam, ahogy keze lök egyet Dávid mellkasán.
– De te tudsz, ugye?
És loccs. Dávid eltűnt a stég végén.
Az asztalhoz vitt, a napernyő árnyékába.
– Jól vagy? – kérdezte. Kezeimmel letöröltem arcomról a vizet, és kicsavartam a hajam.
– Jó volt – mosolyogtam körbe rajtuk.
Akkor mindenki leült. Tamás négy gyereke kaját rámolt le az asztalról. Kisvártatva Dávid is megjelent köztünk, hajából darabonként szedegetve ki a hínár darabokat. Senki nem bírta ki nevetés nélkül, még Ferenc Atya sem. Aztán hirtelen csend lett. A négy gyerek hatalmas barna szemekkel meredt rám, miközben csámcsogtak. Mindenki engem nézett.
– Jól vagyok! – nevettem feléjük.
– Norc – szólalt meg mellettem Zsolti, felém fordulva a széken. Alig bírtam ki, hogy ne tapadjon rá tekintetem meztelen felsőtestére –, a postás volt az a srác – mutatott az út felé.
Jani elröhögte magát.
– Zsolti majdnem letekerte a fejét szerencsétlennek.
– Jó, hát honnan tudhattam volna... – szólt vissza Janinak, majd újra felém fordult. – Megjött a felvételi eredménye...
Akkor a tűző napot hirtelen felhők lepték el. Mindannyian az asztalon heverő levélre bámultunk – az eszegető gyerekek kivételével.
– Akkor most eszek – jelentettem ki, és elvettem az asztalról egy szendvicset.
Olyan csend ült közénk, hogy még a nyáltermelésem is hallhatóvá vált. Hirtelen Jácint pattant fel, és kapta magához a levelet.
– Ne! – álltam fel, és szóltam rá teli szájjal.
Kibontotta és olvasni kezdte.
– Tisztelt Felvételiző! Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert...
Jácint szavait egyszerre ugrálták át az örömujjongások. Egymás felé örültek, csak nekem akadt torkomon az étel...
– Egyetemünk általános orvosi és... – Akkor Jácint szeme kikerekedett, majd tovább olvasta. – Fogorvosi szakára?
És akkor reccs. A zsemle alatt, a hír hallatának súlyától összetört az egyik fogam. Ismét. A szemek rám szegeződtek, mikor nagyot nyikkanva az arcomhoz kaptam a kezem.
Jani szólalt meg végül.
– A fogad?
Könnycseppekkel az arcomon bólintottam. Sóhajtott, és a többiek felé tartotta a kezét.
– Gyerünk, srácok, tejeljetek!
A többiek morogva rakták tele kezét papírpénzekkel.
– Pedig majdnem nyertem – sóhajtotta Dávid, mire Ferenc Atya oldalba lökte. Aztán ő is adta a pénzt.
– Na, de Atyám! Hát maga is?! Ezt nem hiszem el! – förmedtem rá, miközben nyeldekeltem a számban lévő ételt.
– Inkább vágtad volna el valamidet – pusmogta felém Zsolti.
– Szuper, köszönöm, bazi rendes tőletek, hogy... Mindegy... – törölgettem a könnyeimet.
– Majd ünneplünk, ha rendbe hoztam a száját – zárta le a délutánt Jani.

– Na, mesélj! – mondta, miközben izompólóban és rövidnadrágban sürgött a fogászati szék körül.
Nem válaszoltam, csak figyeltem a rettenetesen éles eszközök ide-oda csoportosulását. Rám nézett. Várta, hogy beszéljek.
– Mit meséljek? – kérdeztem reszketve.
– Mégis mit gondolsz, mire vagyok kíváncsi?! – motyogta, majd tovább pakolt. Szurit szívott fel, és beállította a széket.
Amikor úgy tűnt, minden a helyére került, felkapcsolta a fényt, és a tálcáról a kezébe vette a tükröt és azt a helyes izét.
– Megnézem akkor... – mosolygott közel lépve hozzám.
– Inkább mesélek – akadt meg a szemem a kezén és az eszközein.
– Időnk mint a tenger – vonta meg a vállát. Lerakta a cuccokat, és leült.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer... – mosolyogtam felé. Vigyorgott rázva a fejét.
– Egy Norci és egy Zsolti – vágott közbe.
Kérdőn rángattam a vállam.
– Mi ez az egész? – mosolygott grimaszolva.
– Az élet – sóhajtottam.
– Az élet egy nagy lószart! – legyintett. – Dráma hegyek!
Keserű ábrázattal húztam az ajkam. Tovább rázta a fejét.
– Három hónap telt el. Azt hittük, hogy csak pillanatnyi nézeteltérés. De három hónap!
– Barátok vagyunk.
Heves mozdulattal dőlt hátra székén, kezeiről letépve a gumikesztyűt.
– Barátok?! Állandóan flörtöltök, állandóan... Szóval mi ez? Szex?
Vörösizzóvá vált az arcbőröm.
– Nem.
– Neeem?! – Talpaival közel gurította magát mellém. – Akkor szerelem.
Még vörösebbé váltam. A szó éleset hasított mellkasomban.
– Inkább nézd meg a fogamat – sóhajtottam.
Pillantása rám tapadt.
– Ennyire fáj?
– Széttörött, Jani!
– A szívedről beszéltem.
– Én is...
Szusszant egyet, majd új kesztyűt húzott, és nézegetni kezdte a fogaimat. Azonnal megtalálta a széttörtet. Egy-két másodperc múlva megdermedt csuklója a kesztyű alatt. A szemembe nézett.
– Ez az, amit először kezeltem. Emlékszel? – kérdezte, majd kivette az eszközöket a számból és újra leült.
– Ja. A szurid miatt nem éreztem Zsolti legelső csókját.
Együtt érzően mosolygott.
– Ki kell húzni, ugye? – kérdeztem.
– Bölcsességfog, nem fog hiányozni.
– És ha mégis...? – szöktek könnyek a szemembe.
Jani bólintott.
– Te döntesz. Még megmenthető. El kell döntened, van-e értelme...
– Fájni fog?
– Igen! – vágta rá. – Ameddig szereted, fájni fog! Erre nem hat a Lidocain, cica...
– Húzd ki – döntöttem –, nem akarok többet szenvedni vele.
Bólintott, majd a hűtőhöz lépett a vérkészítményért.
– Jani! – szakítottam meg mozdulatsorát.
– Hm?
– Felhívnád Zsoltit? – kérdeztem szinte suttogva.
Kivette a hűtőből a tasakot, letette a pultra. A szélére rátámaszkodva nagyot sóhajtott.
– Azt hiszed, nem ül kint?! – mutatott az ajtó felé.
Megdöbbentem.
– Kint? Miért ülne kint?
– Istenem... Rómeó és Júlia – mormogta maga elé, majd feltépte az ajtót.
Kinézett, aztán újra felém fordult. Közömbösen rázta a fejét. Aztán megjelent Zsolti. Hát tényleg itt volt.
– Adj egy cigit! – állította meg az ajtóban.
– Nem is dohányzol – meredt rá Zsolti.
– Hát most már igen. Én ezt nem bírom köztetek – erősködött, és kikapta Zsolti kezéből a dobozt meg az öngyújtót, aztán magunkra hagyott.
Zsolti tétován fordult felém.
– Ideges a doktor úr? Mi baja van? – kérdezte. Majd szeme a pulton heverő vértasakra szegeződött. – Úhh, ne... – lépett mellém, és leült Jani székére. – Ki kell húzni?
Mélyen a szemébe néztem.
– Ez az a fogam, ami akkor törött le először, amikor...
Hirtelen megragadta a kezem.
– Túl kockázatos! A thrombocyta számodat sem tudjuk! Először meg kéne nézni, és ha alacsony, kellene kapnod azt is. Aztán meg a faktort. De utálom a thrombocyta pótlást, mert immunizációt okoz. De még ha az rendben is lenne, a faktorral is olyan alacsony mostanában a prothrombin időd, hogy a béka segge alját alig éri el – hadarta, mintha egy szót is értenék az egészből. – Biztos, hogy vége?
Szeme aggódón siklott ajkamról a szememre. Csak az utolsó kérdést értettem.
– Te mit gondolsz? – kérdeztem vissza.
Megrázta a fejét.
– Helyre kell hozni! Újra fel kell építeni!
– És ha én nem szeretném?
– Félsz, hogy fájni fog? – kérdezte. Bólintottam.
– Nem fog. Már ki van tisztítva!
– Úgy érted, hogy már halott...
Ledermedt. Percekig néztük egymást. Végül nagyot ugorva zökkentünk ki egymásból, mikor Jani belépett. Megállt egy pillanatra, tekintetét ide-oda forgatta.
– Na? Mi a végleges döntés?
Zsolti felállt, és felé lépett.
– Meg akarjuk menteni!
Rám nevetett.
– De érti a metaforát?
– Áh – legyintettem. – Csak az orvosom. Fél, hogy elvérzek.
Jani Zsoltihoz lépett.
– Öcsém, még nagyon sokat kell tanulnod! És nem a véralvadásról...



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/156432