Házának ablakai kifelé néznek a világ falaiból
(ahol)
rozzant akol vagyok
meg-roppant mester gerenda
a palló alá rejtve
szénbánya mélységgel
állok a gödör emésztő peremén
várom ki lök meg
szirtfoknyi imbolygás szélén
lábujjhegyen várom ki
(a könnyem csordul)
ki taszít bele
zuhanok az örvénylő tűztengerbe
tölcsér szabdal tűzifát
köztünk a pokol-deszkák
rése enged át meg át
jár a szél apró favágóként
mint én az erdő szélén
köszörült sziklatrónján
ül bennem hasogat fel
zúdul az eső egy barát
hamvadó hangja pendít
izzó folyékony avas gerincet
láncol a fésű dúr(t) moll(t)
alám gomolyog
a szürke pernye-ködpárna
hímzett neved
marokba szorítva metszi
a szögeket – én magam
verem-be – haj(l) ítom –
magamba!