Aevie: Ma semmi sem történt velem 1. (próza)
Megjelent:
Témakör: Spirituális



Ma semmi sem történt velem 1.

Péntek este. Munkaértekezlet. Dögunalom. Ráadásul utazni kellett, mert a főnök ilyen spirituális lett újabban, és azt mondta, ki vagyunk égve. Nem alszunk eleget, mert depressziósak vagyunk, túl sokat stresszelünk, és nem vagyunk elég kedvesek, bájosak és türelmesek. Szóval ilyesmiket lát, és ezért a munkaértekezleteket mindig valami isten háta mögötti helyre szervezi, hogy kiszakítson minket a letargiából.
Szerintem belépett valami életveszélyes szektába. Nekem személy szerint nincs gondom az alvással, alszom én mindenhol, ahol csak békén hagynak öt percre. Persze, akkor meg az a baja.
Szóval egy tanterem-szerű szobában ülünk vagy ötvenen. Jó, hogy maga az épület egy szecessziós kastély toronyszobájában van, és amúgy a szerpentinen való utazgatás valóban kizökkentett a sárga csempék kórházszagából, de ez itt, ahol már két és háromnegyed órája aszalódnunk kell, nem különbözik bármilyen tök átlag iskola tantereménél.
A főnök az esetmegbeszéléseknél is nagyon furcsa mostanság. Mivel enyém a határterület, így gyakorlatilag minden második mondat után engem nyaggat. És többet akar a protokollnál, de még a tapasztalataimon alapuló véleményem sem nyűgözi le mostanában. Mert volt például „szuggesztió”? Mi? Mondjuk, én nem akadok fenn a spirituális baromságain, hátha valóban jobbá teszi a világot – és főleg, hogy minél hamarabb végezzünk – igyekszem azt válaszolni, amire kíváncsi, meg bólogatni, mint a jó tanonc, és az a bizonyos bólogató kutya, csak húzzunk már innen! Az asztal alatt már mindenki csattogtatja az öngyújtóját, ezért a főnök ráhúz még egy fél órát, hogy a dohányzás hatásairól is beszéljen. Persze nem a tüdőrák… Valami csakrák, meg csí, meg ilyeneket megcélozva.
Eddig könyökölve beszéltem. Ám mivel a többség már a padokra dőlt álmukban, az én arcom is egyre lejjebb süllyedt, nyelvem egyre tompábban hadarta a szavakat, aztán egyszer csak a főnök felpattant, hogy szünetet kell tartanunk, mert megdöbbenti, amit rajtunk lát: ez bizony krónikus stressz, sétáljunk egyet itt „a csodák fellegének ölelésében”.
A csigalépcsőn lefelé úgy felébredt a csapat, hogy szélsebesen ugrándoztak. A kapuig sem bírták, a dohányfüst felfele szállt, egészen a főnök orráig, aki közvetlenül utánam ballagott lefelé, az utolsóként. És mivel én is mindent hallottam, biztos voltam benne, hogy ő is: arról beszéltek, hogy van büfé, de pia és cigi nincs. Kávé helyett is valami gyógytea van csak, ezért gyorsan bezúznak a városba egy-két löketért, és úgy jönnek vissza. Óvatosan a főnök arcára néztem: mosolyogva tekergette a fejét. Valahogy kibukott belőlem, hogy negyvenkilenc napja és tizenhét órája nem cigizem. Megállt, és elővett egy doboz Marlboro-t, aztán felém nyújtotta. Értetlenül ráztam a fejem, és elnevettem magam: „de tényleg, főnök, komolyan leszoktam”, mire kivett egy szálat és rágyújtott. „Azt mondják tíz egészségügyi dolgozóból kilenc. Nálunk ötvenből vagy az egyetlen. ” Még meg akartam kérdezni, hogy akkor mit papol, meg miért prédikál vízről, ha ő is dohányzik, de inkább békén hagytam.
Kiérve a kastélyparkba csak ketten maradtunk, és nekem semmi kedvem nem volt sétálni, iszonyú fáradt voltam. A fáradtságtól nagyon fázós. A tornyok körül lógtak már felénk a sötétkék esőfelhők.
- Én inkább… Bent maradnék, főnök. Nem érzem jól magam – mondtam, és visszaléptem a küszöbről.
- Én azért szívok egy kis friss levegőt – válaszolta mélyet szívva a cigiből. - Ja, de vigyázz, el ne keveredj, eléggé szeszélyes ez a kastély!
- Keresek magának nikotin tapaszt, jó? - vigyorogtam rá.
- Hát, ha találsz… Moringa füvet, azt elszívhatjuk az ülés után.
- Az meg mi?
- Nem tudni kell azt, hanem érezni – válaszolta nagy kargesztusokkal, baromi titokzatosan és spirituálisan, aztán kilépett az esőillatba.

folytatása következik...


Megjegyzés: zsoloo -nak ajánlva sok szeretettel.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/155907