Csillagtalan
A Várban ültünk, a Bástya tövében,
kerestük égre meredten: "Nézd csak, ott! "
– mutatta apám kérges kezével
a derengő Esthajnalcsillagot.
Egyszer felmentünk Csillebércre is.
"Itt jó, mert kisebb a fényszennyezés.
Az ott az Orion, az meg a Nagy Medve… "
Csoda a csodában, nem is kevés.
A Duna halkan horkolt, sokezer
apró sárga mécsest tükrözve mutatott,
s a túlpartról figyeltük, ahogy egy klubban
ráadásként játsszák a Zöld Csillagot.
Az éjféli gyors már csak minket várt,
lesz időnk bőven, míg az Alföldre ér,
könyököltünk a nyári ablakban,
és sokáig követett a Göncölszekér.
Sűrű a csönd, ami betakar most.
Fénytelenül, bibliafeketén.
Egyedül járom a régi helyeket,
apám meg ott ül az ég peremén.
Felhők úsznak el az éj sötét vizén,
itt az út előttem, és én is itt vagyok.
Csillagtalan égben álmodik a város,
nem látom, de hiszem: mind-mind ott ragyog.