vick lesky: Vanvoltlesz város kincsei 3. rész (novella)
Megjelent:
Témakör: Kaland



Vanvoltlesz város kincsei 3. rész

Szörnyű álmom volt. Egy kopár, forró sivatagban gyalogoltam bele a fejem fölé tornyosuló hatalmas, aranyló homokdűnékbe. Fel-le ringatott a perzselő, húsomba maró sivatagi szél. Menekültem valami elől, de magam sem tudtam, hogy mi elől. Egy dologban voltam csak biztos: végem van, ha utolér. Olykor hátra-hátra pillantva fürkésztem a semmibe tűnő horizontot, rettegve, hogy az a valami hamarosan feltűnik, de sosem láttam semmit, csak a tarajos homoktenger ringatózását, amint egybeolvad a vakítóan kék égbolttal. Az egyik óriás homokhullám peremén átbukva egy kiszáradt fa odvas törzsét pillantottam meg a mélyben. Csak egyetlen ágában sejlett fel némi élet, és erejének utolsó cseppjével néhány zöld levelet fakasztott belőle. A delelő nap csöppnyi árnyékot engedélyezett csak, de arra éppen elég volt, hogy testemet kissé megpihentessem. Odahúzódtam hát arra a tenyérnyi menedékre, melyet az aszott fa kérges teste nyújtani tudott. Szívem majd kiugrott a helyéről. Teljesen elfáradtam. Mintha már napok óta futottam volna. Szememet lecsukva próbáltam meg erőmet visszanyerni, ám a forróság és a szomjúság együtt támadtak rám és maradék erőmre is közösen áhítoztak.

Hirtelen szörnyű fájdalom hasított a vállamba. Mintha forró dárdahegye hatolt volna belém. Kezemmel ösztönösen a fájó pontra tapintottam és felugrottam addigi nyugodtnak vélt helyemről. Egy vörös színű Parázs-skorpió sietett el a tett helyszínéről, mintha csak köze sem lenne a történtekhez. Ingem ujját azonnal leszaggattam, hogy láthassam sérülésem, ám ez csak arra volt jó, hogy megbizonyosodjam elkerülhetetlen végzetemről. A szúrás helyéről kiindulva egy vékony, vörös csík indult el lassan a szívem irányába. Nagyon jól tudtam, mit jelent ez. Perceim vannak csak hátra. Mihelyst a vörös pír célba, három sóhajtásom marad csak hátra. Visszaültem hát újdonsült és egyben utolsó barátom, a vén fa árnyékába és lábaimat kinyújtóztatva vártam a véget. Szemem homályossá torzította a külvilágot. A percek egyre gyorsabban peregtek, mintha egybe olvadnának a nappalok és az éjszakák. Tekintetemet a négy zöld levélre emeltem, melyek a fejem fölött csüngtek a fa utolsó ágán. Megnyugvás árasztotta el a testem. A falevelek suhogására hunytam le a szemeim.

Homályos világ képe sejlett fel előttem, amint minden erőmet összeszedve megpróbáltam kinyitni a szemem. Semmi sem tűnt ismerősnek. Az illatok, a zajok, minden idegenként hatott. Áporodott, nedves fa illata vette körül a testem, mely kabócák zizegésével és egy kakas éles kukorékolásával kavarodott össze a levegőben. Ágyban feküdtem, az nem volt kétséges. Aki hónapokon keresztül tábori priccsen kénytelen aludni, annak minden porcikája hálás, mikor újból otthoni, kényelmes fekhelyen pihenhet. Fejemet oldalra fordítva próbáltam felmérni és felismerni a környezetemet. Az egyik ablak széles párkányán egy testet pillantottam meg, amint sötét lepelbe burkolózva csendesen aludt.
- Hé… – nyöszörögtem. Alig jött ki hang belőlem. Szám cserepesre száradt, torkom kapart.
- Vizet… – próbáltam újra valamivel hangosabban, mire az idegen lehúzta szeméről a leplet és rám pillantott. Egy szemhunyásnyi sem telt bele és mellettem termet.

Nagy izgés-mozgás támadt körülöttem. Két ismeretlen az ágyam végénél emelkedett fel a földről, míg egy harmadik társuk a semmiből került mellém. Tapogattak, vizsgálódtak. Egyikük halkan osont ki a szobából. Csak remélni mertem, hogy vízért sietett. Mindenfélét beszéltek, de semmit sem értettem belőle. Csupa kusza zagyvaságnak tűnt. Egy dolog zavart csak a szomjúságon kívül: az a tompa, lüktető fájdalom a bal vállamnál. Lassan gyűltek a fejemben a fátyolos gondolatok. Óvatosan, mintha törékeny kristályokból lennének, úgy rakódtak össze az emlékeim morzsái. Rájöttem, miért fáj a vállam, hol voltam előtte, mi történt velem az idáig, míg megszereztem a fájdalmas sebesülésemet. De az sehogy sem sejlett fel előttem, hogy ki lehet az a négy fura külsejű férfi az ágyam körül. Barátaim lehettek, az már biztos, hisz oly vigyázva itattak meg a friss vízzel teli kancsóból, mint ahogy édesanyám tette gyerekkoromban. Éreztem, ahogy a tiszta, hideg víz szétárad a testemben. Minden porcikám remegve kapkodott egy cseppnyi éltető nedűért. Kiürítve az edényt egy mély sóhajtás közepette engedtem vissza a fejem a puha, kacsatoll szagú párnára és szemem becsukva máris távolodni kezdtem. Éreztem, ahogy az álom súlyos, ragacsos kézzel húzza lefelé egész testem. Utolsó éber pillanatomban még hallottam a körülöttem lévők halk duruzsolását:

- Úgy tűnik köztünk marad a legény!
- És most mihez kezdünk vele?
- Várunk egy keveset, hagyjuk még pihenni. Addig pakolózzatok és egyetek. Készítsétek a lovakat az útra. Hátha addig magához tér és beszélünk vele…

A függöny résein beszűrődő fénysugarak éles, kemény vonalakban szelték szét a szobában uralkodó merev sötétséget. Látásom élesebb, gondolataim tisztábbak lettek, mint első ébredésemkor voltak. Nagyot sóhajtottam a lassan melegedő levegőből és megnyugodva tapasztaltam, hogy testembe visszaszökik az élet. Némi mocorgás támadt az egyik sarokban. A fénynyalábokat átszelve egy derék, megnyerő mosolyú férfi lépett az ágyamhoz. Fekete haját feszesen hátrafésülte és valami olaj félével kenhette, hogy arcába véletlenül se tolakodjanak elkóborolt tincsek. Arcát ápolt szakáll fedte, mely olyan dús és sötét volt, akárcsak szemei fölött üldögélő vastag szemöldökei. Rám mosolygott és vízzel kínált.
- Üdvözöllek cimbora! – szólt hozzám halkan.
„Cimbora”, ez a szó megakadt a fülemben. Senki sem hívott még így, de mégis mintha valami homályos emlék derengett volna előttem.
- Racka vagyok! Lehet, hogy nem emlékszel rám, de hadd nyugtassalak meg, itt biztonságban vagy. Ha majd visszatért az erőd, mindent elmesélek. De addig is, szükségünk lesz valami elemózsiára. Jól mondom? Éhes vagy ugye?
Némán bólintottam és az utolsó cseppig kiittam a vizet a kancsóból.
- Megyek és nézek valami ételt. Te maradj fekve és pihenj még! – mondta és azzal kisétált a szobából.

Tompa beszéd zajai szűrődtek fel a padló alól. Ebből jöttem rá, hogy emeleti szobában fekszem. Így már érthető volt, mitől melegedett olyan gyors iramban a levegő a szobában. Apró izzadtságcseppek jelentek meg a homlokomon és konokul telepedtek meg a bőrömön, mintha soha sem szándékoztak volna legördülni. Lovak nyerítését hallottam az ablak felől. Nyergek zörögtek, kantárok csattogtak. Valakik lovakat nyergeltek, ám hirtelen minden nesz elhalkult. A lépcsőfokok szabályos nyikorgása jelezte, hogy valakik felfelé tartanak. Néhány pillanat múlva megjelent Racka és három másik férfi az ajtóban. Racka tálcán hozott mindenféle finomságot. Volt ott szeder, málna és almacikkek, párolt zöldségek és darabolt húsok, melyek illatuk alapján fácánnak tűntek. A tálcát félretéve először felültettek az ágyon, majd ölembe helyezték az ételt. Nyúltam is az ínycsiklandozó étkekért, ám óriási fájdalom hasított a bal vállamba. Felszisszenve kaptam a kötéshez. Ekkor hasított belém az emlékek hada. Már rájöttem miért csengett oly furcsán, ám mégis ismerősen a „cimbora” szó és hogy hol láttam már ezelőtt is Rackát.

- Az még fájni fog egy darabig! – szólt hozzám az egyik idegen, amint épp bezárta maga mögött az ajtót. Szakállán színes fonatok díszelegtek és tarka ruhájával párosulva az ember könnyen nézhette vándorkereskedőnek az Izzó-mezőkön túlról. Küllemének misztikumát csak tovább erősítették a ruhája alól néha-néha előbukkanó tetoválások darabkái. Jól próbálta rejtegetni őket, ám így is kikandikáltak néha ruhája gallérja alól.
- Légy óvatos! Még könnyen szétnyílhat a seb. Csak csínján a hirtelen mozdulatokkal! – intett óva másik társuk, aki egy széket penderített maga alá az egyik sarokból és letelepedett az ágyam végéhez. Barna arcán durva, sötét ráncok futottak szerte, és a szemei… Mintha egy különös madár szemeibe bámultam volna. Közepe fehér pontként világított, amit halványkék gyűrű ölelt körbe. Alig tudta levenni róla az ember a tekintetét, ha egyszer belenézett. Öltözete magas rangról tanúskodott. Érdekes, sötétszürke palástja óvatosan rejtette el a kíváncsi szemek elől az alatta rejtőző drága holmikat. Sólyom és bagoly díszítések sorakoztak ruháján, melyeket hol kézzel hímeztek, hol halvány gyöngyökkel raktak ki. Valószínűleg északról származott a Fürkészek törzséből. Régebben sokat mesélt apám az elfeledett, széthullott és kihalt törzsekről, de eddig a pillanatig eggyel sem találkoztam azok közül, akikről a mesék szóltak.

- Nézzétek milyen faragatlanok vagyunk! Be sem mutatkoztunk még újdonsült barátunknak. Szegény nagyon meg lehet rémülve, hogy csak így hirtelen közénk csöppent! – lépett közel az ágyamhoz egy kedves hangú, mosolygós fiatal, kinek arcán egy csúnya, hosszú sebhely éktelenkedett. Fiatal kora és kócos, barna fürtjei megtévesztőek lehettek egy hétköznapi ember számára, de én hamar felmértem külsejének apó részeit és biztos voltam benne, hogy gyakorlott harcossal állok szemben. Karjai erősek, feszesek, markai kemények és szilárdak voltak. Válla és háta körvonalán látszott, hogy karforgatás edzette azokat.
- Én Barambor vagyok, ő Acsa és Turgul. Rackához pedig már volt szerencséd! – folytatta. – Hogy érzed magad?
- Sokkal jobban… - mondtam elhaló hangon, majd megköszörültem a torkom és hangosabban válaszoltam – Sokkal jobban vagyok! Csak a vállam és a fejem fáj iszonyatosan. De mégis mi történt pontosan és ti kik vagytok?
A tekintetek Acsára szegeződtek, aki a szoba egyik végéből lassan az ágyamhoz sétált és leült mellém.
- Katonák vagyunk Sandard király seregéből. Vele együtt harcoltunk a Sakálok ellen Kászápér mellett, a Penge-hegyek lábánál, de a csatát elvesztettük. A sereget szétverték, a legtöbbünket lemészárolták. Sandard király északra vonult megmaradt katonáival és a nemesekkel, hogy kerülő úton juthasson el Miraniusba. A Sakálok elvágták a délre és nyugatra vezető menekülő utakat. Mi is alig jutottunk át az előretolt csapatokon. Te pedig most azért lehetsz köztünk, mert Sandard király utolsó parancsát teljesítve egyik társunk kimentett a csatatérről. Mikor ugyanis már eldőlni látszott a küzdelem, a király utasította a parancsnokokat, hogy mentsék ki a nemeseket a felfordulásból. Így kerültél te is Racka mellé, aki észre vette a mellvérteden a vörös és aranyszínű pávát, melyet csak a nemesek viselhetnek. Felkapott hát és menekülőre fogta, de már nem tudott csatlakozni a királyi kísérethez, mert elvágták az útját. Így hát tartva magát a velünk megbeszéltekhez, elvágtatott hozzánk az Ikrekhez, ahol elláttuk a sebed és elindultunk délre, Primusba. Most a Fehér Akác nevű fogadóban vagyunk, ahol meghúztuk magunkat éjszakára, de ma indulunk is tovább. Ha kívánod, velünk tarthatsz, vagy mehetsz a magad útján. A sebed már tisztának látszik, és amint látom az étvágyad is megjött! – fejezte gondolatait Acsa és előhúzta hosszú pipáját a mellénye zsebéből, hogy meggyújtsa azt. – Van még kérdésed?

Lenyeltem az utolsó falat húst és ittam egy korty vizet.
- Igen, van! Ha a barátomnak mondod magad, akkor miért hazudsz? – kérdeztem nyersen és hűvösen. A szobában megfagyott a levegő. Magam mellé raktam a tálcámat és egyenesen Acsa szemébe néztem. – Azt mondod, katonák vagytok Sandard király seregéből, de ezt csak egy bolond hinné el. Talán van közületek, aki szolgált seregben, te biztosan. – biccentettem Acsa felé. – Tetoválások csak a legfelsőbb lovagi körök számára engedélyezettek a Birodalomban. Jól rejtegeted őket, de néha-néha kivillan némi részlet a ruhád alól. Melyik rendebe tartozol? Talán az Arany-paripások? Továbbá itt van velünk egy Fürkész. Olyan ritka és felbecsülhetetlen a fajtája, hogy biztosan a király mellett lovagol, ha a seregben teljesít szolgálatot, arról pedig nekem is tudomásom lett volna. Aztán Barambor, ugye? – pillantottam a kócos hajú ifjúra - Harcedzett vitéznek néz ki, de hogy a minap csatában járt volna, azt kétlem. Túlságosan kipihent, ápolt és friss ahhoz. Elég csak ránézni Rackára. Mint ahogy azt én is bizonyíthatom, valóban megjárta a csatateret. De ezt anélkül is tudnám, hogy emlékeimben derengene a küzdelemtől eltorzult arca, hiszen lehet bármilyen kiváló harcos egy férfi, egy csatában minden ki szerez apró sérüléseket. Látom a kezén, az arcán és a bicegő lába sem lehet véletlen. Nyúzott és fáradt a tekintete, akár csak az enyém. Ezért ebből az egészből arra következtetek, hogy a csatát valójában csak mi ketten jártuk meg. Na és a legvégén: méghogy Sandard király utasítást adott a nemes kimentésére… - kacagtam egyet - Ő lett volna a legboldogabb ember a Birodalomban, ha az összes nemes ott pusztul a csatamezőn. Szerintetek miért hívott minden nemest a seregébe. Abban bízott, hogy minél többen lelik majd halálukat a harcokban. Csak mi, nemesek állunk az útjában, hogy tejhatalmú uralkodóvá váljon. Ezeket figyelembe véve tehát okkal merül fel bennem a kétség, hogy nem mondasz igazat! Jól sejtem?

Acsa hatalmasat szívott a pipájába és óriási köröket eregetett. Nem lepődött meg az iménti eszmefuttatásomat hallva, sőt mitöbb, igazán zavarba sem jött. Pár pillanatig mereven nézett egyetlen pontba a falon, majd rám emelte tekintetét:
- Éles eszű ficsúr vagy, azt meg kell hagyni. Racka már említette korábban is, hogy nem vagy hétköznapi ifijú, de ez még engem is lenyűgözött. – közelebb húzódott hozzám az ágyon és teljesen halkan, szinte suttogva fojtatta - Valóban ferdítettem kissé a történetünkön, de csak is a te érdekedben. Tudod, van egy olyan fránya természete a titkoknak, hogy minél többen tudnak róla, annál könnyebben válik semmivé. Nem véletlenül téged mentett ki Racka a harctérről. Keresünk valamit. Valamit, ami legutóbb még nálad. Még a csatát megelőző este is a birtokodban volt, de mire az Ikrekhez értetek, nyoma veszett.
- De hát miről beszél? – kérdeztem.
- Egy medál lógott a nyakadban a nap minden percében, mióta elhagytad Mirániust a királyi csapatokkal. Egy ezüst félhold, melynek felső csücskében egy smaragd szem figyelt. Honnan szerezted? Kitől kapatad? És legfontosabb: hol van most?
- A medál? Azt keresitek? De hisz az egy fabatkát sem ér. Sokkal értékesebb kincsek is pihennek a miránius-i otthonom szobájában. Még csak nem is ezüstből van. Egyszerű holdkönnyből készült. Ezt onnan tudom biztosan, hogy egy alkalommal a miranius-i fürdőben a nyakamban felejtettem, miközben elmerültem a medencében. A lánc pedig, a medállal együtt a víz felszínére szökött és ott ringatózott csendesen. Az pedig köztudott, hogy csak egyetlen olyan fém létezik, amely képes lebegni a víz felszínén: a holdkönny.
Izgatottan néztek egymásra a többiek.
- Hát meg találtuk! Vagyis…. már el is veszítettük. – tört ki halk ujjongásban Barambor, majd mire gondolata végére ért, hangjába szomorúság vegyült.
- Mondd csak Anser, hol szerezted azt az ékszert? – tette fel a kérdést Turgul az ágyam végéből.
- Szóval tudjátok a nevem? – kérdeztem meglepődve.
- Mindent tudunk rólad Anser! Csak éppen azt nem, hogyan került hozzád Hagiosz szeme! – válaszolt Barambor buzgón, amivel szemmel láthatóan kivívta a többiek rosszallását.
- Hagiosz… - ismételtem el magamban a nevet. Ismerősen csengett, mintha már találkoztam volna vele valamelyik írásban a régi könyvtárban, de bármennyire is törtem a fejem, nem jutott eszembe semmi sem vele kapcsolatban. – Az az ékszer nem az enyém! – válaszoltam végül.
Tanácstalanság futott át a szobában lévőkön.
- Hogy hogy nem a tiéd? – kérdezte Racka – Talán loptad?
- Ajándékba kaptam, amolyan talizmánként, hogy szerencsét hozzon a háborúban.
- De mégis kitől? – tette fel ingerülten a kérdést Acsa, miközben felállt az ágyról és fölém tornyosult.
- Egy lánytól. – vallottam be halkan. –Egy lánytól a Sár-vidékről. Nem tud róla senki. És nem is tudhat. Még nem… - emlékek repültek át előttem. Ismét belém hasított a fájdalom, de nem a vállamból indult ki, hanem a szívem tájékáról. Hiányzott Leicania. Lassan már egy esztendeje nem láttam mosolygós, hamvas arcát. Honvágy hasított belém, melytől elszállt minden testi fájdalmam. Haza akartam menni.
- És hol van a talizmánod? Elhagytad… elvették… elrejtetted? – alig eszméltem Turgul kérdésére. Emlékeimtől elhomályosulva válaszoltam neki:
- Visszaküldtem…
- Hogy mi? – kérdezték szinte egyszerre, újból izgatottan. Addigra az én elmém is kitisztult és összeszedetten folytathattam:
- A csatát megelőző este egy futárt hívattam titokban a sátramba és átadtam neki a medált, valamint egy marék aranyat. Azzal indítottam útnak, hogy keresse meg Leicania-t Sásvárosban és adja oda neki a talizmánt. Rossz előérzetem volt a harcot illetően. Sosem jártam még háborúban. Csak a vívóiskolából ismerem a kardforgatás tudományát. Az ilyen fajta fickóknak pedig nem sok jó terem egy csatamezőn, talizmán ide vagy oda. Sejtettem, hogy ott lel a végzet a Penge-hegyek lábánál… Azt akartam, hogy emlékezzen rám. Sosem adtam neki semmit…. mindig csak elvettem tőle. Elvettem a szívét, a lelkét, az eszét…. Legalább ezt az egy dolgot visszaadhattam neki.
Megnyugvás telepedett a szobára. Halk sóhajok futottak körbe a falakon.
- Akkor hát van még remény…. – dőlt hátra Turgul a székében.
- Pakoljatok, indulnunk kell! – adta ki a parancsot Acsa, majd sietve távozott a szobából.

A többiek is követték és úgy tűnt immáron már egyiküket sem foglalkoztatja sorsom alakulása.
- Hé, várjatok! – kiáltottam utánuk.
Barambor bedugta kócos üstökét az ajtón és kérdően tekintett rám.
- Mi lesz most velem? Itt hagytok egyedül?
Barambor elmosolyodott, majd annyit mondott:
- Nélküled sosem találnánk meg a lányt Sásvárosban! – majd bezárta az ajtót magamögött.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/154814