vick lesky: Vanvoltlesz város kincsei 2. rész (novella)
Megjelent:
Témakör: Kaland



Vanvoltlesz város kincsei 2. rész

Lassú, lomha nyári szellőben zizegtek az akácfa levelei, melyek a kicsi, nádfedeles fogadó falait futották körbe. Kint kabócák zenekara jelezte az este közeledtét, és a nap koronája, amint éppen alábukni készült a láthatár peremén. Vöröses fény borította a tájat, mely a nappali forróságtól kitikkadva most próbált ismét friss levegő után kapkodni. Kelet felől, a messzi távolban négy lovas körvonala rajzolódott ki. Nem az úton érkeztek, hanem a mezőkön vágtak át. Lassan közeledtek. Már-már szinte gyanúsan lassan. Mintha azt fürkészték volna, hogy nem botlanak-e véletlenül haramiákba, vagy más kellemetlen népekbe a környéken.

- Ott van a Fehér Akác! Ott szállunk meg éjszakára! – szólt Acsa a többieknek, miközben a távolban álló magányos épületre mutatott.

Négy út futott össze a Fehér Akác előtt. Mind a négy út egyenesen a birodalom négy legnagyobb városába vezetett: keletre Kászápérbe, délre Primussba, nyugatra Miraniusba és északra Godegrimbe. A kétszintes épület valaha fehér falai már megkoptak és a sűrűn nőtt akáclevelei közül, mely a falain futott szerte, inkább csak szürke, fakó foltokként kandikáltak ki. Nádtetejét sem kímélték az évtizedek. Feketévé aszott szálai inkább szénaboglyára emlékeztetett, mintsem egy takaros otthonra. Kissé roskatag kéményéből lomha füstoszlop kankarodott elő, mely frissen sült kenyér illatát hordozta magával a messzeségbe. Ajtaja előtt, melyen számtalan sáros lábnyom hirdette vendégei faragatlanságát, néhány kövekkel körberakott virágágyás kapott helyet. Az épület küllemétől kissé meglepő módon nagyon is rendezettek, ápoltak voltak. Ennyi bizonyította csupán, hogy a vendéglő táján akad egy asszony, hiszen ki más vesződne azzal, hogy egy szemétdombra virágokat ültessen. A düledező fakerítésen túl, mely a kocsma melletti udvart határolta, egy cseresznyefa árnyékába néhány asztalt állítottak. Nyári délutánokon itt fogyaszthatta ételét, italát a megfáradt utazó a benti sötét, dohos zugok helyett. Az istálló és a csűr a vendéglő mögött kapott helyet. Keskeny, poros úr vezetett el a kerítés mentén hátra, a lovak szállásához. Hórihorgas gémeskút nyaka meredt az égnek, melynek végén ócska, horpadt vödör merítette a friss vizet a kút sötétjéből. Egyetlen zöld fűszál sem akadt a vendéglő közelében. Szikkadt, kopár szigetként terült el az útkereszteződésnél, melytől távolodva csak lassacskán kelt ismét életre a természet. Távolról szemlélve az ember inkább elkerülte volna ezt a helyet. Inkább éjszakázott volna a szabad ég alatt, kockáztatva ezzel saját testi épségét, mintsem hogy pénzt adjon eme cseppet sem bizalomgerjesztő szállásért. De amint közelebb ért az emberfia és megérezte az ablakok résein át kiszivárgó mennyei ételek illatát, rögvest meggondolta magát. Hiszen egy dologgal nem lehetett vitatkozni: Brojt, a fogadós, ki legalább olyan kövér volt, mint amilyen vidám, és vidámságát illetőleg nem volt nála boldogabb ember a környéken, olyan ügyesen forgatta a fakanalat, hogy bizony néha még a legelőkelőbb uraságok is lemerészkedtek a Fehér Akácba, csakhogy befalhassanak egy tányérral a naponta készülő friss ételekből. Brojt, aki egyszerre vállalta magára a csapos, a szakács és a felszolgáló szerepét, oly boldogan végezte munkáját napról napra, mintha a közelgő háborúról mit sem tudna. Pedig más téma nem is akadt mostanában az asztaloknál, csakis a közelgő háború. Biztosat ugyan senki sem tudott, mindenki csak szóbeszédet adott tovább, de ezek a szóbeszédek is oly fenyegetőek voltak, hogy ha csak a fele igaz is mindegyiknek, akkor is komoly aggodalomra adtak okot.

A négy lovas közeledte kis izgalmat csempészett az amúgy álmos, áporodott nyári levegőbe. Brojt felesége, Esthem vette észre elsőnek a keleti mezőkön át érkező idegeneket. Éppen a ház körül sertepertélő tyúkoknak hintett magot a kötényéből, amikor felfigyelt az óvatos léptekkel közeledő utazókra. Gyorsan besietett a fogadóba és halkan tudatta férjével a pult a mögött, hogy vendégek érkezésére lehet számítani, akik kelet felől érkeznek. Mondandóját nem sikerült elég halkra fognia, ugyanis az egyik sarokban szundikáló öreg hegedűs, aki esténként némi nyekergéssel próbálta szórakoztatni a vendégeket, meghallotta suttogásukat és kalapját leemelve a szeméről óvatosan felcsúszott a fal mellet és egyik szemével kisandított az ablakon. Amint maga is meggyőződött a hallottakról, még feljebb csúszott a falon és kalapját megigazítva komoly kémlelésbe kezdett. Az a pár vendég, aki éppen az esti pihenés előtti italát kortyolgatta odabent, észrevette a muzsikus mocorgását és élénk érdeklődését a kinti események iránt. Mindenkiben kíváncsiság ébredt, hiszen keletről már hónapok óta nem érkezett senki. Amióta Kászápér lakosai elmenekültek, csak a királyi csapatok vágtattak arra. Visszafelé senki sem érkezett. Volt, aki az ajtóban állva leskelődött, más az ablakokhoz húzódva várta a lovasok érkezését.

- Turgul, Racka! Ti menjetek hátra az istállóba a barátunkkal. Én és Barambor majd gondoskodunk a szállásunkról. Majd jelzek, ha jöhettek, de addig is legyetek felkészülve! – adta ki a parancsot Acsa.

A két lovas el is vált társaitól és a kocsma mellett elvezető poros útra tért, melyek hátra vezettek az istállóhoz. Acsa és Barambor a bejárathoz közeledve észrevették a rájuk szegeződő megannyi szempárt, akik kétkedve, érdeklődve fürkészték őket.

- Odabent bízd csak rám a beszédet, barátom! - szólt Acsa, miközben kipattant a nyergéből és lovát az itatóhoz vezette.

Barambor bólintott és ruháját igazgatva beléptek a Fehér Akác ajtaján. Odabent megdermedt a levegő, amint a két idegen a csaposhoz sétált.
- Adjon isten, Fogadós uram!
- Adjon isten!
- Van-e valami jóféle itala, amivel két fáradt utazó leöblíthetné kitikkadt garatját?
- Ami azt illeti, van. Miraniusi Szürtével és Barnahajú Habzóval szolgálhatok. Vagy ha esetleg valami erősebbre vágynának az urak, akkor ajánlom saját készítésű nedűmet, az Akáctövis Nedvét.
- Legyen két Akáctövis. És hozz valami ennivalót is mellé. Mi a mai fogás?
- Cserépben sült malacorra és fűszeres fácán, gallyon pirítva.
- Hozz mindkettőből.

Acsa és Barambor megfordultak és a helység legtávolabbi, legsötétebb sarkában álló asztal felé indultak. Nem néztek senkire, ám ahogy elhaladtak az ablak mellett kuporgó hegedűs mellett, Acsa egy ezüst érmét penderített az ölébe.

- Játszd el a legszebb nótát, amit ismersz, öreg. Az se baj, ha szomorú. – kacsintott rá Acsa.

Az öreg szeme felcsillant az ezüst érme láttán és oly buzgón készülődött neki szereplésének, mintha csak magának az uralkodónak készülne koncertet adni.
Felpattant helyéről, megigazgatta kopott ruháját, hangolt némit hegedűje húrjain, majd színpadias, lassú mozdulattal a vonóját a hegedűre fektette és szemét becsukva belekezdett a dalba. Eleinte kissé recsegtek a hangok, halkan szálltak csak a levegőben, mint amik nem találják helyüket az univerzumban. Egy gyönyörű, lassú dallam kezdett kibontakozni a Fehér Akác fogadó vendégei előtt. A fogadós arca meglepetten figyelte a zenészt, talán ő maga is először hallotta, hogy ilyesmire is képes ez a semmirekellő. Ott állt a fogadó közepén ez a megtépázott, vén kóró, kezében egyetlen hegedűvel és sajgó muzsikája szépen lassan az ember szívébe hatolt.

-Hadd sírjon az a hegedű! – kiáltotta Acsa a sötétből, mikor már az asztalhoz értek.

Nem is kellett több a muzsikusnak. Teljes lelkével és erejével húzni kezdte. Olyan szépen és gyönyörűen, hogy még Esthem is kikukucskált a konyhából, csakhogy szem- és fültanúja lehessen ennek a csodának. A hegedűs pedig csak ontotta magából a fájdalmat és a szomorúságot. Ilyen dalt nem hallott minden nap az ember. Benne volt minden érzés, amit csak egy ember átélhet egyetlen élet folyamán. Hullámokban terjedt szét a sötét és zegzugos térben. Magával ragadta az emberek szívét, gondolatát. Egybefonódott a természet hangjaival: a rét fölött keringő héják vijjogásával, a megélénkülő esti szél suhogásával, a kabócák végtelen zúgásával. A dallamok tempója egyre csak fokozódott, míg nem az öreg és a hangszer teste egyszerre feszült meg, kiteljesedve és lezárva élete strófáját. Szépen lassan, kissé zihálva engedte le hegedűjét a válláról, majd szemét kinyitva, kissé meglepődött, hogy mindenki őt nézi.

Ám a szemek hirtelen ismét Acsára szegeződtek, amint lassan, de hangosan tapsolni kezdett az asztalánál. Az a pár ember, aki még jelen volt, zavarodottan tapsolt egyet-kettőt és ismét némaságba zuhantak. Egy újabb ezüst érme csillant meg a félhomályban, ahogy az öreg zenész felé repült a levegőben.

- Játssz még nekünk valamit! De most már lehetne valami vidámabb is! – szólt halkan Acsa.

Az öreg zenész komótosan visszahelyezkedett az ablak alá, ahol oly kellemesen aludt még nem sokkal ezelőtt, és szolidan, visszafogottan nyekergetni kezdte hegedűjét. Brojt, aki közben az ételek és italok előkészítésével foglalatoskodott, egy láthatatlan mosollyal nyugtázta, hogy visszatért a megszokott rend a Fehér Akácba.

- Mond csak, jó uram! Akad-e szállás éjszakára itt a fogadóban? – kérdezte Acsa a fogadóst, mikor az asztalukhoz lépett, kezében a finom falatokkal és italokkal.
- Mint magad is láthatod, nincs valami sok vendég errefelé mostanában. Ezek is itt csak enni-inni térnek be néhanapján, de az este közeledtével szedik a sátorfájukat és hamarosan indulnak a maguk útjára.
- Akkor hát van szabad szobád ma estére!
- Van hát! De még is hányan lennének az urak? – kérdezte Brojt érdeklődve, hangjával finoman jelezve, hogy tudja, nincsenek egyedül a vendégei.
- Nos, ami azt illeti, öten lennénk. Három társunk kint nyergeli a lovakat az istállódban. Derék, jóravaló emberek ők is, akár csak mi. – súgta halkan Acsa.
- Ha olyan bőkezűen bánnak ők is az ezüsttel, mint jómagad, akkor úgy vélem nem lesz gondunk egymással. Készítsek esetleg számukra is némi ételt-italt?
- Talán majd később. Ha már csendesebben vagyunk! – kacsintott Acsa és kezével észrevétlenül két ezüstöt helyezett Brojt markába, aki jó csaposhoz méltóan jelét sem mutatva, a köténye zsebébe csúsztatta azokat.

Nem telt el sok idő, talán még a fácán sem hűlt ki az asztalon, és ahogy azt Brojt megjósolta a Fehér Akác lassan elnéptelenedett. Mikor az utolsó vendég is távozott, néhány pillanat múlva Esthem kulcsra fordította a bejáratot és gyors léptekkel kisietett a helységből.

- Menj és szólj a többieknek, Barambor! – adta ki a parancsot Acsa, majd ő maga is felállt az asztaltól és lassú, határozott léptekkel a pulthoz sétált.

Brojt pakolászással és tisztogatással volt elfoglalva, nem sokat törődött a melléje telepedő idegennel.
- Nagyon nyugodt errefelé minden. Mintha mit sem tudnának az emberek a közelgő veszélyről. – szólt Acsa.
- Miért izgulnának addig, amíg nem a kertek alatt zajlik a csata. Ha majd hallják a fegyverek csattogását, ráérnek akkor aggódni és jajveszékelni. – válaszolt Brojt tovább folytatva tüsténkedését.
- Pedig talán már nincs is olyan messze az egész, mint azt sokan gondolnák!
Brojt hirtelen abbahagyta munkáját és Acsa felé fordult. Az öreg zenész is a pult végébe húzódott, hogy minden egyes szót jól halljon.
- Talán tudsz valamit, uram, amit mi, egyszerű emberek még nem? – kérdezte aggódva Brojt.
- Sajnos csak rossz híreim vannak, barátom! Kászápér elesett, és talán maga a király is odaveszett. – mondta elszomorodva Acsa.
- Ugyan honnan tudna ilyesmit egy csavargó. Ne táplálj ostoba pletykákat, ha azok káoszt és zűrzavart okozhatnak. – válaszolt hitetlenkedve Brojt.

Ám ekkor Acsa egy vörös drágakővel díszített brosst helyezett az asztalra, majd ruhája úját feltűrve egy színes rajzot mutatott az alkarján. Két aranykard keresztezte egymást egy fekete pajzs előtt, melyen egy tövisindákkal körbefutott vörös szív volt látható. A kitűző pedig, amit az asztalra rakott, pontosan úgy nézett ki, mint a karján lévő rajz.

- De hisz… te… te egy Bíbor Lovag vagy! – szólt levegő után kapkodva az öreg hegedűs a pult végében, miközben tántorogva odabotorkált Acsához és térdre ereszkedett előtte. – Bocsáss meg jó uram, hogy oly mohón tettem zsebre a tőled kapott ezüstöket. Vedd vissza tőlem, mind egy utolsó szálig. Életem végéig is húznám egy Bíbor Lovagnak, ha úgy kívánná, és nem kérnék cserébe egy lyukas garast sem.
- Ugyan már! Állj fel te vén bolond! Tartsd csak meg az érméket. Egyszerű ember vagyok magam is, akár csak ti. – válaszolt Acsa és felsegítette az öregembert a földről.
Brojt lábai földbe gyökereztek a meglepetéstől. Moccanni sem bírt, csak állt egyhelyben lefehéredve, és valami érthetetlen zagyvaságot motyogott az orra alatt.
- Gyorsan! Segítsetek! – kiáltotta Racka, ahogy kicsapódott az udvarra vezető ajtó.

Ő és Turgul a vállukon cipelték az ismeretlen sebesült testét, mögöttük pedig Barambor cipekedett a batyukkal. Acsa felkapta a brosst az asztalról és azonnal mellettük termett, hogy segíthessen. Brojt is visszazökkent a valóságba és gyorsan szélesre tárt egy ajtót, mely mögött egy lépcső vezetett az emeletre.

- Erre, gyorsan! Erre hozzátok! – kiáltotta, mialatt eltűnt a lépcsőfordulóban.
Követték a fogadóst, aki egyenesen egy tágas, faragott bútorokkal telezsúfolt szobába vezette őket.
- Esthem! Hozz azonnal forró vizet és kamillaolajat! Siess! – szólt ki Brojt a szoba ablakán át a baromfiudvarba.
Acsa és Turgul az ágyra fektették a testet.
- Egyszer csak remegni kezdett és össze-vissza beszélt! – mondta Turgul.
- Belázasodott! És nagyon gyorsan ver a szíve. Vegyétek le a kötést róla. Fel kell nyitnom a sebet. – mondta teljesen higgadtan Acsa.
Racka elővette kését és levágta az átnedvesedett kötést a sebről. Egy csúnya, sötét seb tárult fel előttük.
- Hát ez elég nagy baj! – vonta fel a szemöldökét Acsa.

Esthem éppen akkor lépett be a szobába, kezében egy tál gőzölgő vízzel és néhány üvegfiolával, mikor Acsa felhevített késével újból felvágta a sebet. Némi vér és genny spriccelt a tiszta, fehér ágyneműre, melyet Esthem sikolya kísért.
- Talán jobb, ha lent vársz kedvesem! – mondta finoman Brojt, mialatt elvette tőle az üvegcséket és a tálat, majd az asszonyt óvatosan kitolva a szobából, bezárta előtte az ajtót.

Talán egy óra is eltelt, mire Brojt és a négy utazó visszatértek az emeletről. Ezalatt az időalatt Esthem azzal próbálta meg elterelni a figyelmét, hogy folyamatosan takarított. Áttörölt minden asztalt, minden széket és edényt s közben fülelt, hogy mi is történik a feje fölött. Az öreg zenész némán üldögélt a sarokban, ahol mindig is szokott és gondolataiba mélyedve egyetlen pontba bámult a földön. Elmélkedését az ajtó nyikorgása szakította félbe, mikor Brojt, Acsa és a többiek visszatértek az emeletről. Némán telepedtek le a pulthoz, Brojt pedig kérdezés nélkül mindenki elé poharat penderített. A legerősebb üveg Akáctövist vette elő és mindenkinek tele töltötte a poharát. Egyszerre emelte és tette vissza a poharat mindenki, majd ismét töltés következett.

- Mit gondoltok, túléli? – kérdezte Racka.
- Majd a szeráfok eldöntik! Mi megtettük, ami tőlünk telik. De ma este mindenki mondjon el egy Rózsa-fohászt, hátha az még segít. – mondta Acsa komoran.
- Ott kellett volna hagyni a fa alatt. Ott legalább békében hallt volna meg. – motyogta Turgul.
- Az lehet, csak a lelkem nem talált volna békét. Hiszen megmentettem a csatatéren. Mégis hogyan számoltam volna el az istenekkel, ha ezek után csak úgy ott hagytam volna meghalni. – válaszolt Racka.
- Hát tényleg igaz? Valóban a csatából jöttök? – kérdezte Brojt és újra töltötte a poharakat.
Barambor, Racka és Turgul Acsára pillantott. Őt illette a válaszadás.
- Így van, barátom! Nem hazudtam neked korábban sem. Sandard király csapataival lovagoltunk Kászápérbe, hogy elejét vegyük a Sakálok előrenyomulásának. A csata a várostól nem messze, az Üveg-hegyek lábánál vette kezdetét, de valami balul sült el és először a Vér Vitézek estek el, majd az Arkáni Lovagok is oda lettek. Hatalmas káosz alakult ki és a helyzet hamar súlyossá vált. Egy idő után, aki csak tehette, már a saját életéért és meneküléséért küzdött. Mi is csak a szerencsének köszönhetjük, hogy ép bőrrel megúsztuk. De egyik társunk, mint magad is láthatod, komoly sebesüléssel tudott csak kikeveredni a harcmezőről.

Brojt hallgatott egy ideig. Megpróbálta feldolgozni a hallottakat.

- Nincs sok hátra, barátom és a Sakálok ide is megérkeznek. Így hát azt tanácsolom, hogy mi hamarabb szedelőzködjetek és induljatok el délre, Primussba. Még nem tudni, merre vonul majd a horda, de ha esetleg elérnének Primussig és a helyzet kedvezőtlenül alakulna, akkor onnan könnyen elhajózhattok a Kristály-tengeren át a Harmat-szigetekre. Ott még egy ideig béke lesz talán. – folytatta Acsa

Esthem könnyes szemmel hallgatta Acsa beszámolóját a konyhaajtó túloldalán. Aztán megtörölte szemét a kötényében és tálcákkal a kezében kifordult a konyhából.
- Egyetek amennyi csak jól esik, Lovagok. Szükség lesz rátok és erőtökre az elkövetkezendő időkben. – mondta el-elcsukló hangon a háziasszony.
- Nem vagyunk mind lovagok, asszonyom! Csak Acsa dicsekedhet köztünk ilyen kitüntetéssel. – javította ki finom Barambor.
- Sebaj, de erényeitek és bátorságotok szintúgy hasznára válik majd a világnak, mint bajtársatoké. Legyetek hát vendégeink, ameddig csak jónak találjátok – ajánlotta fel szolgálatait Brojt, aki közben legalább még két pohár sűrű Akáctövis Nedvét gurított le a torkán.
- Nem maradunk soká! Holnap indulunk tovább. Talán csak pár nap előnyünk van. Azt tanácsolom, hogy ma még pihenjetek ti magatok is és holnap kezdjetek pakolni. – mondta Acs, majd felállt az asztaltól és a lépcsők felé indult.
- Lakjatok jól és hamar sokat pihenjetek. Hajnalban indulunk – szól még vissza társainak az ajtóból, aztán eltűnt a sötétben.

Nemsokára Turgul, Racka és Barambor is csatlakozott Acsához az emeleti szobában. Turgul az ablakpárkányra húzódott és a kinti sötétséget bámulta. Racka, Barambor a fekhelyeiket készítették elő a padlón.
- Hát ez a mi történetünk? – kérdezte halkan Turgul.
Acsa anélkül is tudta, hogy neki szól ez a kérdés, hogy Turgul rászegezte volna a tekintetét.
- Így történt, nem? – kérdezett vissza Acsa, ám szemével Rackát figyelte, aki némi habozás után helyeslően bólintott. – Felesleges lett volna összezavarni őket az igazsággal. Egyszerű emberek ezek. Úgysem értettek volna belőle semmit, mert még én magam sem értek belőle sok mindent.
- Te dolgod! Csak gondoltam jobb, ha mind egy történetet mesélünk majd, ha esetleg úgy hozná a sors, hogy egyszer külön válnak útjaink. És most mihez kezdünk? – húzta meg a vállát Turgul.
- Még nem tudom! Várjuk meg a reggelt, hogy a barátunk velünk marad-e vagy az angyalok seregeit népesíti tovább. Ha szerencsénk van, talán megtudjuk, mi történt a medállal, vagy legalább azt, hogyan jutott hozzá. Bárhogy is lesz, azt utat fogjuk járni, melyet Phylosié istennő nekünk szán. Most pedig pihenjetek. Ki tudja mit hoz a holnap. – fejezte be gondolatát Acsa, majd elfújta a mellette lévő olajlámpást.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/154498