Kórházi túra

Márc 29.

Vártam a kórházba menetelt, mint zsidók a messiást. Százszor végiggondoltam, hogy jó lesz-e ez nekem, minek is teszem, na meg hogy normális ember azért kicsit pontosabban tervez, mint én. Nopersze: mihez képest normális valaki?
Szóval bekerültem a Székesfehérvári Szent György Kórházba. Remek, szép, klassz. De sehol egy levágott sárkányfej (ti: Szt. György lebökött egyet...)
A kórház végül is tiszta, kulturált és egynémely helyen rideg. Mármint ott is, ahol épp helyet kaptam. Természetesen itt nem kórteremre, hanem egy folyosóra gondoltam, ahol üldögélnem kellett, mivel még nem voltam betegállományba véve. Nem vártam sokat. Alig másfél órát, de aztán elővettem bátrabbik énemet és amikor kijött egy ajtó mögül egy tömött nővérke és MEGKÉRDEZTE, hogy mi a frásznyavalyát keresek én ott, akkor illedelmesen előadtam jövetelem célját, ami okán belépést nyertem a csodapaloták egyikébe. Jó. Felvettek. Sajnos nem tudtam komoly maradni, a benti dokinak is össze-vissza elpoénkodtam mindent. A komoly maszkja végülis elég vigyorgós is tudott lenni, mint kiderült.
Eligazított, hogy merre találom meg a helyemet: „Előre a folyosón, fel egy emeletet, jobbra, megint jobbra. ” Remek. Aszontam neki: „A labirintusban pedig mindig balra kell menni, nem, hogy kikeveredjen az ember? ” Kacc…
Végül is felblattyogtam (a lábam eléggé fájt már), osztály megtalál, nővérke mosolyog (najó: nem) papír odaad, nővérke mosolyogva eligazít (nem mosolygott), ágyam megmutat, otthagy.
Szép. Kórteremben két tv, 3 beteg. Ebből egy hazamenősi, egy darab Géza bácsi és egy sérült NB I-es játékos. Meg egy én. Hazamenősi offlineba tette magát, helyette jött egy másik emberke, akit először 22 évesnek néztem, de aztán kiderült, hogy 30 éves és hogy drusza és hogy jó arc, és hogy nagyon jó arc. Egész nap rettegtünk, de irtózatos módon. Megtudtam, hogy másnap én leszek az aznapi első műtött. Izgi. Hmm. Semmi bemelegítés előttem? Rögtön jön a „bökjük meg - lesz, ami lesz” effekt?
Az ember fia azonban nem esik kétségbe, erős marad, megtervezi, hogy mi, és azt, hogy hogyan is lesz. Elgondoltam, akartam. Mármint hogy altatást kérek. A gerincbe nyomott fájdalomcsillapító az klassz, csak az nem klassz, hogy kényelmetlenségekkel jár. Mi az? Faluhelyen úgyhíjják: katéter. Ez egy cső amit feltolnak az ember nemesebbik szervén (nem a fején) keresztül a húgyhólyagba, hogy ne legyen bepisi. Oszt amikor kiveszik, akkor két napig veszettül csíp. Mármint a pisi. Na ezt nem akartam, így kemény lélekkel elhatároztam, hogy altatás lesz! Jött az altató doki. Kicsit savanyú emberke, de értette a dolgát, ami ugye nem baj. Kértem altatást. Szó szót követett, mondtam: ezmegazmegamaz! Végül is felírta: érzéstelenítés. Hiába mondtam, hogy alunni, meg lelki okok, mert rosszat álmodok, meg blabla. Nem. Bezzeg a szomszéd ágyban levő srác… nemtom hogy csinálta, de ő meg altatást kapott. Úgy látszik nem vagyok elég meggyőző, de sebaj.
A nap további része tömény aggódás+ideg+nem alvás, mert mások általi tátott szájas horkolás fennforgása forgatta fel az idegeimet. Kb egy órát „aludtam” az éjjel.

Márc 30.

Reggel ötkor hótt csipásan pislogtam a nővérkére, aki negédesen megfúrta a bal kezemben a vénámat. Rögtön rám is akasztottak egy infúziót, hogy jobban érezzem magamat. Hmm. Ez hamisítás! Vizezni a vért… Miféle gagyi vámpírok vannak errefelé?? Lényeg, hogy erős gyomorreszketéssel bambultam a lehulló cseppekre, mintha egy homokórát néztem volna, amin lepereg életem homokja. Nyolc óra. Kaptam még egy esélyt, hogy jól kiürítsem magamat, mert minimum 24 órát nem kelhetek fel. Megtörtént. Aztán megjelent egy ufo. Zöld ruhában, maszkban. Gondoltam átöltözök és felvettem az Ádámkosztümömet, ami perpill nem állt valami jól. Érted. Nem állt. Pff  Nya. Befeküdtem ágyamba, ufóember pedig szépen egy szinttel feljebb tolt. Ágyastul! Mondtam neki: „tiszta amerikásfilmes effektusom van. Suhannak el a neonok az ágyam felett. ” Kacc.
Közben hideg is volt a folyosón és megkockáztattam: „Biztos, hogy a hűtőkamrába kell menni? ” Ekkor kissé megrezdül az ágy a kezében, mert rehegett egy sort. Hálából megnyugtatott. „Rutinműtét lesz. Tízből nyolc sikerül. Ma már kilencen voltak. ”
Ehh. Mit álljak le az ilyennel vitatkozni? Nya. Betolt egy helységbe. Átrakott egy magas ágyba, ami bazikemény volt. Azt mondta ufóemberem: Kapaszkodjak a vállába, áttesz. Mondom 89 kiló vagyok. Tudomásomra hozta, hogy ez nem tétel neki. Tétel a 120 kiló. Jaértem… az más. Nem vitatkoztam.
Emberünk még meglepett egy dologgal: elővett egy borotvát. Mire feleszméltem, elkezdte borotválni a térdemet. Csak úgy. Szárazon. Mondhatom érdekes érzés volt, közöltem is vele, hogy legközelebb nem vele epiláltatok. Mégiscsak osztályon aluli kiszolgálás, vagy mifene! Végzett a borotválással, s ezt követően a fejemre húzott egy szép zöld hajhálót. Mondtam neki, hogy hajvágást igazán nem kértem, de ekkor már a műtő felé tolt. Életem első műtője igen randa volt. Sok műszer, idegen kütyü, drótok, estébé. Egy döccenés – bedokkolt az ágyam – jött nővérke. „Ezek mind fradisták” – gondoltam, hisz mindenki zöldben volt. Nővérke egy irdatlan fecskendőt tartott a kezében, valami undormány zöld folyadékkal. Szívverés kétszázra: „Az meg mi? ” Aszonta: „Antibájotikum. ” Magyarán, ha beadja, csúfabb leszek… Najó. Vicc volt. Lényeg, hogy belém pupmálta. Aztán jött az ukáz: üljek fel. Hajoljak előre és meg ne moccanjak. Jött a szuri a gerincbe. Szinte semmi kis szúrás volt, azt hittem valami iszonyat lesz, de semmi extra. Kis bökés. Hanyatt fekvés. Újabb gyógyanyagot fecskendeztek belém. Feltettek a bal kezemre egy automata vérnyomásmérőt, ami öt percenként felfújódott és mérte, hogy élek-e még. Elsőre 130/90. Nekiálltam csodálkozni, hogy milyen klafa srác vagyok. Nekem úgy tűnt, hogy minden oké, de valamit még tartogatott a sors. Egy kb 20-30 centi széles felfújható valami, amit a combom köré tekertek. Olyan volt, mint a vérnyomásmérő, funkcióját tekintve a véráramot elzárandó szerelték fel rám. Nekem azt mondták, hogy az a „mandzsetta”. Közöltem, hogy ha ez ilyen, akkor kösz, nem kérem a szmokingot. Valamiért nagyon örültek. Vajon miért…? Ekkor már nem éreztem a lábamat (ismerem a viccet… de nem szagoltam másét) és elkezdtek faragni. Előttem (természetesen) zöld függöny takarta a kilátást. Csak csörömpölés, zümmögés, kopácsolás, meg ilyenek. Rálátásom azonban volt egy monitorra, amint az arthoscopot kukkolták a dokik. Láttam, hogy mindenféle fehér vackot kotornak ki. Hja kérem azok a fehér vackok kicsi porcdarabkák voltak. Emlékeim eddig tartottak, mert egyszerűen meguntam és elaludtam. Két órát fúrtak faragtak. Csináltak saját ínból keresztszalagot a térdembe és kipucolták a porcomat. Háromnegyed tizenegykor már a kórteremben tanulmányoztam a plafont. Szomszéd srác délutánra volt kiírva… jól meg is ijesztettem. Erről később. Szóval feküdtem. Érzés semmi. Tapogatózok, hátha lelek valamit. Leltem. Egyszer valaki megkérdezte, hogy mennyiért fognám meg másét. Mondtam semennyiért, mert nem tapogatok más pasikat. Namost – az élet, és az érzéstelenítő milyen nagy tréfaművész – ez pont olyan volt, mintha másé lenne. Pff. Mindenesetre érdekes volt, mert se láb, se egyéb. Érted! Ekkor már bennem volt két és fél infúzió és a pocakom alatt elkezdett az ágyékom lázadozni, tudniillik felteltem folyadékkal. Katétert nem akartam, mondtam magamnak addig élek! Kéretem szelídített és hasznos háziszárnyast. Merthogy állatbarát vagyok, és tömni akarok. Kacsát, na. Kaptam. Akkor trükközzünk. Fogtam a hápit, betettem a combjaim közé úgy, hogy kedvenc műszeremet elhelyeztem a megfelelő helyen. Sóhajtottam. Klassz. Elkezdtem pumpálni, méghozzá a pocakizmom meg-, megfeszítésével. Semmi. Újra és újra. És sikerült. Valami folyt, ráadásul pontosan a hápi nyelte le! Nagyon profi. És a poén az volt, hogy akkor fejeztem be, amikor akartam, lévén: érzéketlen volt mindenem. Kétszer töltöttem meg a kiskacsát úgy, hogy nem ment mellé semmi! Király módom éreztem magamat, határtalanul elégedett voltam. Ráadásul kezdtem érezni a bal lábamat. Fura volt, hogy a combizom megfeszítésére teljesen idegen mozgás jött létre. A műtött térdem a jobb oldali volt, így azt eszembe sem jutott megmoccantani, annyira azért nem voltam bátor. Ráadásul ez a térd egy párnán nyugodott, ami az ízület alá volt gyűrve, tudniillik nem lett volna egészséges, ha nyújtva van. Megnéztem a párnát és akkor vettem észre: sajnos mégiscsak becsurgattam. Szégyen, nem szégyen. Ez van. Még a kacsás akcióm előtt történhetett a dolog, mert a lepedő száraz volt. Jó. Szóltam nővérkének. A nővérke történetesen férfi volt, úgyhogy átminősítem ápolóvá. (Megjegyzem: ekkorra az érzéstelenítő már nemigen hatott) Hoztak tiszta lepedőt és megmozdítottak. Először majdnem meghibbantam, annyira fájt. Másodszor még jobban fájt. Leírni könnyű ezt, de megélni! Pffffff. Nem is tudom, nem emlékezem. Vinnyogtam, vonyítottam, sziszegtem. Levert a forró víz. Kellett ez neked? Foci? Na? Bántam azt is, hogy megszülettem. Amikor teljesen tisztába tettek, akkor jött a neheze. Elkezdtem remegni a fájdalomtól, legszívesebben leüvöltöttem volna a vakolatot a falról. Önuralmam azért volt annyi, hogy a jobb kezem hüvelykujját harapdáltam, nyögtem, és elkezdtem rángatózni. Na akkor már hozták a dupla adag fájdalomcsillapítót. Bedöfték a hátsómba, mondták, hogy nyugi, 20 perc és hatni fog. Az 20 perc nekem fél napnak tűnt. Zokogtam, bőgtem a fájdalomtól és azt ismételgettem, hogy ha ezen túl leszek, akkor CSAKAZÉRTIS focizni fogok. Kb olyan érzés volt, mintha életlen késekkel tépnék le a húst a térdemről és valaki még vidáman kapargatná a porcot, ráadásnak meg valami vidám manócska forró lávát csöpögtetne a sebbe. Mondjuk volt hatásom: hulla csönd volt a kórteremben. A mellettem levő srác akkor készült a műtétjére. Hát el lehet képzelni a lelkiállapotát: kissé sápadt volt.
Túléltem. Felidéztem, hogy vajon mit érezhettek azok, akik évszázadokkal ezelőtt estek át „orvosi” kezelésen, mindenféle érzéstelenítés nélkül… miféle kínokon mehettek azok keresztül. De ezt ma már nem tudhatom, és különben is: a 21. században az ember fia ne nyivákoljon, hanem viselje azt férfiasan. A nők persze nőiesen. Semleges nem nincs a magyarban.

A lényegi részek ezek valának, a következő napok inkább arról szóltak, hogy a kacsám pl. hét órán keresztül büdösödött mellettem, mert senki sem vitte ki, illetve hogy megtanultam magamnak injekciót beadni, a térdhajlítgató géppel való küzdelmeim… stb. Így visszatekintve az egész egy nagy kaland volt, ami által megismertem jó pár érdekes és értékes emberkét. Igaz: ezek az ismeretségek csak egy hétig tartottak (vagy csak pár napig), mindazonáltal emlékezni fogok rájuk egy életen keresztül.

A hálapénzről annyit, hogy nem adtam. Helyette hozattam 5 db jégzselés tasakot, amit a főorvosnak adtam. Ez roppant fontos volt, hiszen – szégyen, nem szégyen – az osztálynak csak 3 ilyen kis fagyasztója volt, illetve a betegek mirelit zöldborsót és kukoricát tehettek a műtött testrészeikre, hűtés gyanánt. Nekem öt nap alatt összesen négyszer sikerült hűtenem a térdemet. Szóval úgy érzem, hogy hálapénz helyett a segítségem jobban jött, mint bármi más.

Ennyi
Game Over


P. s.:
A műtét másnapján a főorvos átküldött bennünket a röntgenre.
Egymásra néztünk a druszámmal:
- De mégis, hogyan? (Reggel húzták ki a vákuumos csövet a térdkalács alól)
Orvosunk összeráncolta a szemöldökét és közölte a tényeket:
- Ha jól emlékezem, akkor nem amputáltam, hanem műtöttem. Na ne kényeskedjenek már! Irány a röntgen!

Megjegyzés: Ez egy régebbi műtétem története, ami alapját képezte a novella pályázatra beküldött művemnek. Ha valaki hasonlóságot fedez fel, az NEM a véletlen műve! Kb 14 éve írtam, kissé egyedi a stílusa, a barátaimnak farigcsáltam, akik jókat derültek rajta.