SunVice: Toronyóra (novella)
Megjelent:
Témakör: Abszurd



Toronyóra

Még csak jegyesek, de már megjárták az Alpokat, a Kaukázust, függőlegesen átvergődtek a Kilimandzsárón. Részmunkaidős állást vállaltak; egy magas toronyóra mutatóit kalibrálták. Alattuk bogárnyi kocsitorlódás, köröttük a levegő mocskával, a pirosló horizonttal egybekötött durva, lelketlen metropolisz.
– Hány óra van? – kérdi a vőlegény.
– Ha az otthonunkra tekintünk, mindjárt hét. Ha Brüsszelre, alighanem kilenc, ha kettőnkre, akkor annyi, amennyinek akarod. – jelentette ki hangzatosan a menyasszony.
– Azért mégsem így működik ez – magyarázta a vő- de már megkérdőjelezhetően agglegény –, eltekerhetem akármerre, mégsem leszünk az Idő urai.
– Jaj, te, olyan kis butus vagy. Racionális. Ezért szerettem beléd.
– Drágám, ez nem logikai felvetés. A tények önmagukat adják. Nézz körül! Égnek a lámpák, asszonyok, férfiak állnak be az autójukkal a garázsba, a gyerekek kint fociznak, tehát kész van a házijuk, a szüleik meg most értek haza.
– Igazad van. Bekebeleztek minket. – izzadság ütötte meg homlokát. Letörölte. – Szinte már érzem, ahogy felemésztenek.
– Jaj, ne keseregj, inkább gyere, állítsuk be ezt ahogy kell és elmegyünk az A-la Carte-ba. Ott aztán viszonozhatod az emésztést is, meg a szerelmed is!
– Jaj, hogy te milyen okos vagy! – kacérkodott a menyasszony.
A kismutató a kilences szám lábacskáját árnyékolta a rásütő napfénytől, mely valahol nyugati irányban eltűnni készült. A menyasszony amint ráfogott, eltüsszentette magát, mert ezt gyakorta csináljuk és folyton-folyvást hirtelen. A kismutató ettől jót bukfencezett, s visszatért pontosan oda, ahol volt. És vele együtt bukfencezett az égbolt is. Annyira gyorsan elszeleltek a csillagok, hogy odalenn a lakótelepen zavargások törtek ki, mondván, hogy eltűnt mind, itt a vég.
A napról pedig úgy tűnt, szintén az emberiséggel játszik. Bújócskát. Imént még a szomszédos oldalon akart szunyókálni, holott most megint fenn az égen mászkál.
– Drágám – kérdezte a menyasszony –, nem gondolod, hogy aludnunk kellett volna az éjjel?
– Te mondtad, hogy nem végezzük elég precízen a munkát, ezért lógunk még itt.
– Már igazán nem kell sok, még egy picit előre... – és újfent eltüsszentette magát, megint köröztek egyet az égtestek, a kismutató, a városi élet felülnézete pillanatképekben zajlott le.
– Szívem – kérdezte a férj félig ájultan –, miért is jöttünk ide?
– Talán ez már az esküvőnk? – mondta a menyasszony, miközben a lentről felerősödő hangokra figyelt. A rendőrség lezárta a hidakat. Az ezredforduló óta nem akadt ennyi öngyilkosság. A magas épületek, a tűzfegyverek és a konyhakések szabadon maradtak; a pisztolycsövek elzárhatatlanok, a vágóeszközökre nem fertőző a gerincferdülés – ahogy másra sem –, az épületek pedig túl gyávák, hogy ellépjenek valamerre, feláldozva autókat, kétkerekűket, macskaköveket, járólapokat, betont, aszfaltot, téglát, ablakot, nyugdíjas otthont, szülészetet. A bitófa még lerokkanhat.
– Milyen tágas ez a bazilika – csodálkozott a menyasszony.
– De miért van egy hatalmas óra a reverendán? – kérdezte enerváltan a vőlegény.
A torony mellett közvetlenül – lent az utcán a gumigyár egykori üzemvezetője koldult. Látszólag a bal lábára sántított. Könnybe lábadtató jelenség. A vőlegény mindenesetre megkönnyebbült rajta.
– Látod, még nem is anyakönyveztek minket, máris tönkrement köröttünk a szomszédság.
– Te mindig olyan sokat törődsz az emberekkel, édesem...
Nem volt többet mit mondaniuk. Kiterültek a mászóköteleken, s mire a csörlők elegánsan leengedték őket a tengerszintre, elaludtak. A szomszédság kedélyei is helyreálltak.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/154297