A mi szmogunk

Mindig éreztem mélyen, legbelül,
hogy lehet bennünk még néha jóság,
de a mai világban úgy jó, ha
mindenki szemmel tartja adósát.

Leszegett fejjel átsétál délben
a néma füstben ázó síneken,
talpa alatt rozsdás acélszegek
sírnak, ájuldoznak a híreken.

A lelketlennek ez semmit nem mond,
hisz vérében megalvadt már a jó,
a hozzá hasonlókban is régen
a néma csend visszhangja hallható.

Fikarcnyi empátia sincs köztük,
kihűlt az emberiesség lángja.
Nem ér el minket a friss levegő,
lebegő árny-szmogot gyárt a gyáva.

Ajkáról sosem hallik értelem,
kézfejét nem fedik munkás sebek.
Nincsen már bennem elég átérzés:
azt kívánom, valaki üsse meg!

Ismét indult a taposómalom,
az ablakon túl újra zakatol,
magába szippantja az áradat.
Ma is halnak, születnek valahol.



Megjegyzés: március