Ihlet
Írok, s szenvedek,
Nem jön nékem az ihlet.
Ilyen a sorsa a művészlelkeknek,
imádkoznak, s reménykednek.
Kezemben a nehéz toll,
görbe betűket író, aranyosan ragyogó,
vércseppemtől tocsogó.
Gondolkodom, s emelem a tollam,
most mindennek súlya van,
mintha ólom mozogna benne,
nehézkesen emelem.
Kíntól eltorzult orcámat
tenyerembe temetem.
Pörög az agyam,
kattognak a kerekek,
s múlnak a súlyos percek.
Befekszem az ágyamba,
idegesen nyugtalan,
elfehéredő ujjakkal szorítom a lapokat.
Nem jut eszembe semmi,
egy gondolat, egy boldog pillanat,
néhány szökkenő rím,
most besülök előttetek ím.
S Nézem az órát, még nem ütött éjfélt,
gondolataim labirintusában bolyongok.
Kik nem járnak pennával,
aranyló tusával most boldogok,
s nem nyomja vállaikat ezeregy titok.
S elkezdem a versemet eltemetni,
barna koporsóban földbe helyezni.
Belibben hozzám egy pillangó,
színes fényében ragyogó,
féltében tovább suhanó,
s megvan az ihlet, megjött oh.