Vonalat…

Vonalat mázol elhagyatott ujjaim köré a napos ég, mögöttük öblös rés. Rengnek váram leomlott téglafalai, megtört kifejeződés tátog bűnösén. Tulipánfás keblemre ölelném tüstént a rétnek minden egyes szegletét, virág, fa, ég, felhők tündöklenek acélszürkén. De összecsukva, keserű kínok kizárt kötegén ugrál szűziesen egy tündér. Mesében álmodik szabad teremtményként a kétely, akit nem marcangol a függés, zuhan amíg ketyeg az örök eszménykép. Zuhan, amíg letűnik a látóhatár, s létrát emel belém. Magára ölt az ég, csomót kötöz nyakamba és agonizál, ahogyan átemelve kifolyik a vér. Sosem lesz illat burkolózik ókori novella-főszerepbe. Nefelejcs lesz majd tragédiába ültetett, egy otthoni nyugodt lidércnyomás, kit az élet megcsalt.