Kéklő napok

Ünneplőbe öltözött az ég,
fenn a kék messzeség kacér haját
lágyan fésülte a szél.
Úgy vártam rád akkor...
fénytelen éjjelen, osonó hajnalon,
akár a hontalanra a vetett ágy
hűvöse megfáradt alkonyon.
Katlan testemben piruló vér
részegen dobolt,
borzongó álom szomja,
ezer szó simított téged, várta
rejtett utakon, kezem, szemem,
szám, vágyam… te voltál asszonyom!
Bohó árnyak lobogtak a falon,
kicsiny sugár táncolt át néked az ablakon,
s remegve megpihent
harangvirág ruhátlan testeden.
S, a nyár..., füvek, fák ölelték lényed melegét,
köröttük mennyi kék… mennyi kék.
Most bársonyos bogár dong
lombok közt valahol,
kezed markom melegében
akár suttogó virág, s hiába
szőtte át fonalával fehér inged az idő,
ma is úgy hallgatom
lépted neszét kéklő napokon.