peresz: Meditáció (memoár)
Megjelent:
Témakör: Elmélkedés



Meditáció

1983. október közepén, egy ködös, hűvös napon hozták meg a szenet. Hárman voltunk, nagymamám, nagypapám, meg én. Nyaraltam, vagy őszöltem, de az is lehet, hogy valami ürüggyel lógtam a suliból. Végül mindegy is, egy a lényeg, szenet lapátolni úgysem lehetett volna nélkülem.
Mama a házban volt, meg a sérve miatt nem is igen kellett volna neki a lapátot forgatni. Nem mintha különösebben kímélte volna magát, hiszen a kertet – ami volt vagy kétholdnyi is – gyakorlatilag egyedül tette termővé, valamint a nagy házat is ő tartotta példás rendben, mert Papának tulajdonképpen mindegy volt. Csak a Munkás és a Durbits sógor készlete váltott ki benne némi érdeklődést, és az örökké üvöltő televízió. Mert Papa süket volt. Egyik fülére teljesen, a másikra pedig – szerintem az örökké üvöltő tévé miatt – már félig. Úgy mesélte, hogy kissrác korában, amikor a Dunára jártak fürödni, baleset érte a vízben, és akkor veszítette el a hallását. Az anyja pedig – aki hét falu rosszindulatú boszorkányának hírében állt – intette, mert anyai szíve azért neki is volt, de lehet, hogy csak megszokásból. Szóval azt rikácsolta utcahosszan visszhangozva, féltő anyai szívvel a reggelente Dunára induló nagyapám után, hogy „ha belefulladsz a Dunába, nekem haza ne gyere! ”. Azt hiszem, ezt biztosan nem tette volna meg a vásott kölyök.
Szóval akkor ott volt az a nagy rakás szén. Német brikett, első osztályú, a szaga is más, mint a tatainak, ami csak amolyan préselt barnaszénpor. Tényleg jó szaga volt. Megkockáztatnám, illata volt annak a szénnek. Nagy volt az öröm, tizennégy mázsányi, mert ennyit sikerült hozatni. Elégedettek lehettünk, ez a mennyiség kitart a télen, akármilyen hideg is lesz.
Korán reggel álltunk a kazánház előtt, csizmában, és pufajkában, lapáttal a kezünkben, és amikor a kocsi, ami a szenet hozta, kihajtott az udvarból, végre nekiálltunk a nagy műnek. A szénlapátolás nem ám valamiféle nyűgös teher, vagy büntetési forma volt. Ellenkezőleg. A legfontosabb, felnőtteknek való feladat: a ház téli tüzelővel történő feltöltése, ami a dolog fizikai mivoltát tekintve is erős férfikezeket feltételezett.
Másfelől, csendes, hosszú gondolkodásra alkalmas idő volt a jó levegőn. Furcsa gyerek voltam – ebből ma már csak gyerek nem vagyok – nem kedveltem a nagy zsivajt, lármát. Ma sem kedvelem. Nagyapám nem volt egy szószátyár ember, meg a szénlapátolás nem is legalkalmasabb esemény a retorikai gyakorlatokra. Csendesen lapátoltunk egymás mellett. Monoton, nyugodt, hosszú távra beosztott ütemben surrogtak a lapátok; a kazánházba behajított brikettek először élesebben, majd tompábban dübögtek. Nem szóltunk. Néha – úgy 40-50 percenként – megálltunk, mert Papa elszívott egy cigarettát. Olyankor mindig elégedetten hümmögött, és bólintott egyet, miközben gyűrögette a cigarettát, jelezve magának, és nekem is, hogy jól haladunk, estére bent lesz a szén. Csend volt. Jóleső csend. Mama néha hozott ki a kisasztalra forró teát, meg Papának egy fröccsöt. Ezen kívül más igényünk nem volt. Együtt voltunk. Sosem beszélgettünk igazán nagyapámmal, de akkor kétségtelenül összekötött bennünket valami transzcendens kötelék. Ma már – akkor nem ismertem ilyen fogalmat – bátran kijelenteném, hogy az egész nap egy mély meditáció volt.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/152783