Múlt idő, avagy pókok
Hűvös őszi reggel volt. A nyár már legyőzetett, de az új uralkodó, a tél még nem érkezett meg. A szentimentális, öreg ég egyszer lágy könnyeivel áztatta a hideg földet, másszor szolidan mosolygott a tájra. Talán ő se tudta mit csináljon: szomorú legyen látva az elmúlást, vagy próbáljon derűs maradni és megtalálni a szépet a jelenben.
Nem sokat észleltem a külső eseményekből, csak feküdtem az ágyon és nézelődtem. Nézelődtem? Mindössze a fehérre meszelt plafont szemlélhettem volna, ha nyitva tartom szemeimet. De lecsukódott szemhéjaim alatt semmit sem néztem, mégis mindent láttam. Színes, idilli képek jelentek meg előttem a múltból, szertefoszlott emlékek, elfelejtett szavak, eltűnt emberek...
A következő pillanatban egy hálóját szövő pókra figyeltem fel a sarokban. Óriási volt, szinte kisgyermek nagyságú. Potroha páncélként ragyogott, lábai akár a hernyótalpak, de a leginkább a feje tündöklött, miközben céltudatosan belevetette magát a munkájába.
Sokáig csodáltam volna a titokzatos lény méltóságteljes alakját, de furcsa hang vonta el figyelmem. Az óra ketyegett a falon. Miután felemelkedtem, megdöbbenve vettem tudomásul, hogy nem működik. A másodpercmutató ugyan megpróbált elindulni, de minduntalan visszazuhant az indulópontra. Egy helyben topogott, ez adta a kattogó hangot.
E rövid intermezzo után újra a sarok felé fordultam, és a pókomat kerestem. Eltűnt, csupán egy fénysugár világított be az ablakon...