Platánfa
Vén, öreg platánfa,
én szomorúságom...
Elvitted messzire,
elvitted az álmom.
Sok minek, miértnek
vagy te a tudója,
s nem lehetsz egynek sem
soha árulója.
Nézem a koronád,
hallom suttogását,
érzem a fájdalom
törzsben roppanását.
Hogyan gondolhattam,
oltalmad megvédhet,
árnyad azt sugallta,
baj itt nem történhet.
“Egyedül, egyedül”,
ezt súgja minden ág...
Most csak a zord magány
bús csendje ölel át.