Emlékül Nagymamámnak
Kertből volt a vessző,
mivel a nadrágom,
emlékszem, hogy kikapott
azon a szép nyáron.
Sújtása, nem csak nekem
nagymamámnak is fájt,
megsirattuk mindketten,
szökésem ily dolgát.
Ugrottam az úton,
ríttam a suhintást,
eltáncoltam hazáig,
a Monti csárdást.
Nem értettem, miért
kell így velem bánni?
Pedig én csak jó anyámat,
kívánkoztam látni.
Vendégségben volt,
barátnője várta,
ezért hagytam ómamám,
a kiskertben hátra.
Nyargaltam az úton,
rögtön hamarjába',
bátyám küldte ősöm,
csúfos elfogásra.
Megfuttattam jócskán,
bár hat év volt javára,
végül mégis ő nyert,
szívem bánatára.
Kimért lassú léptel',
most érkezett mamám,
úgy éreztem nincsen,
se Istenem, se Hazám.
Bánta ő is sorsom,
de már mindhiába,
zokogtuk a tettem,
mind a kisszobába.
Elszálltak az évek,
fiam is van mára,
ránézek és így gondolok,
drága nagyanyámra.