Madgar: Reményt vesztve 3. rész (novella)
Megjelent:
Témakör: Fantasy



Reményt vesztve 3. rész

III. Fejezet
Álom vagy valóság?

Futottam… ismét futottam. Kevesebben voltunk, mint a cserjésben és üldözőink a nyomunkban voltak. Hallottuk a lópatkók dobogását és a fegyverek zörgését. A hegyen egyre fentebb szorultunk és utolsó menedékként egy régi romos épületbe futottunk be.
- Mit csináljunk? Hexon del Valdon elesett! – lihegte az egyik katona, aki kék alapon fehér hegyet ábrázoló köpenyt viselt.
- Te vagy a parancsnok, mond meg te! – mondta neki egy másik harcos. A köpenyt viselő férfi viszont csak szótlanul állt.
- Nem tudom. Oh Antoh, segíts rajtunk! – fakadt ki a férfi és látszólag az összeomlás kerülgette.
- Emberek! Meg kell védenünk a romokat! – álltam fel az egyik ledőlt kőtömbre. - Innen már nem tudunk elmenni. A Valdon ház sorsa és a mi életünk múlik ezen. Mi nem tartozunk a Rogulh házhoz és soha nem is fogunk! – ordítottam és körülöttem az emberek felemelt fegyverekkel kiáltottak fel. – Minden lyukhoz álljon egy pajzsos, a sérültek pedig várakozzanak a belső szobákban. Ezt a romot, minden áron megvédjük! – mondtam és leugrottam a kőtömbről. A romos épület régen egy díszes templom lehetett, de mára már nem több mint egy rakás kőhalom, bedőlt szobákkal és lyukakkal. Viszont elegen voltunk ahhoz, hogy sokáig kitartsunk. Ahogy a környezetet szemléltem észrevettem, hogy a fiatal harcos áhítattal nézett engem.
- Meg fogunk halni ugye? – kérdezte, amint tekintetünk találkozott.
- Talán. De nem adjuk meg magunkat. Amíg fel tudod emelni a kardod, küzdened kell. – mondtam neki és bátorítólag a vállára tettem a kezem. – Ki fogunk jutni innen, ígérem!
- Köszönöm uram! – mondta hálálkodva.
- Nem vagyok én úr! Csak egy senki, egy öreg karddal. – válaszoltam neki és ekkor felhangzott a kürt.
- Riadó! – ordította valaki és a fák közül vörös páncélos emberek özönlöttek elő.
- Védeni a romot! – ordítottam, majd pajzsommal és a fiatal fiúval fogadtam a főbejáratnál, az első rohamot. Vállunkat összevetve fogtuk fel az első támadásokat és a védekezésen kívül nem tudunk mást tenni. A túlerő hátrálásra kényszerített és lassan beszorítottak a félig álló csarnokba. Ekkor értek oda társaink és együttes erővel sikerült visszatámadni a vörös ördögökre.
Kardom éhesen merült meg a húsban és a vérben. Alig álltam a lábamon, mire kiszorítottuk őket a csarnokból. Kezeim viszont magától lendültek és az járt a fejemben, hogy már nem csak magamért küzdök. A fiatal fiú egy vágástól hátratántorodott, de egy társunk azonnal a helyére állt. Az első rohamot legyűrve, a vörösek visszahátráltak az erdőbe.
Az éjszaka sötétje feszültséggel telve zuhant le ránk és egyre reménytelenebbnek látszott a helyzet. Túl sok embert veszítettünk. Őrt állva virrasztottam végig az estét és a következő nap még véresebb volt. Már majdnem felmorzsolták az egész seregünket és akik még álltak azok is mind sebesültek voltak. De kitartottunk. Halmokban álltak a holttestek a romos épület lépcsőjén és leszakadt kövei között. A lenyugvó nap vörös fényében leeresztett karddal álltam a lépcső tetején csurom véresen és az üveges szemekkel a semmibe meredő fiatal fiú holtestét néztem. Semmivé váltam azon a napon és az utolsó reménysugár is kiveszett belőlem, mint ahogy a nap is lebukott az égen.
- Egyik ház sem küld segítséget. A Nyktalos tartomány nem kíván háborúzni a Baraadríhakkal. Egyszerűen két ház közötti viszályként kezelik csak ezt az egészet. De minek is mondom neked, egy buta parasztnak. – nézett rám a köpenyes férfi, ahogy felemelte a fejét egy levélből.
A férfi megjegyzését szóra sem méltattam, hanem fáradtan támaszkodtam meg, egy gondosan lecsiszolt kőtömbben. Ahogy álltam, majdnem leragadt a szemem, amikor megremegett az egész épület és törmelék hullott a nyakunkba. Amint teljesen kinyitottam a szememet, vörös pontok jelentek meg az égen és az izzó golyók hatalmas robajjal csapódtak a csarnokba.
Mindenfelé emberek rohangáltak és volt olyan, aki égő máglyaként rohant ki a szabadba, ahol már a vörös harcosok vártak rájuk.
- Összeállni! Összeállni! Ki kell törnünk! – ordította a köpenyes férfi a csarnok közepén, de már láttam, hogy minden elveszett. A romos templom végébe futottam és valami eldugott rejtekhelyet kerestem, amikor beszakadt felettem a tető. A lángoló golyó egyenesen felém repült és végső próbálkozásként félreléptem és pajzsomat emeltem magam fölé.
Az ütés irdatlan erejű volt és pajzsomat, a balkarommal együtt sodorta el a lövedék. Vállból kiszakadt kezem helyén csak egy vérző csonk volt és a sokktól hirtelen nem éreztem semmit. Megdermedve álltam és néztem a csonkból meginduló vörös vért, amikor beszakadt alattam a talaj.
A kőtörmelékek között kúszva próbáltam meg kijutni és a fájdalom eszméletlen erővel csapott le elmémre. A tekintetem teljesen elhomályosult és alig láttam valamit.
A sötét kis szobát a lángoló golyó maradványai világította meg, de a kőtömbről lassan kezdtek leégni az olajos rongyok. A szobát fekete márványoszlopok tarkították és a végében egy hatalmas kőmedence állt. Felette pedig egy ősi írás.
Egy kézzel húztam ki magamat a fekete márványpadlóra és utolsó erőmmel vörös csíkot húzva kúsztam a szoba végében lévő kőmedencéhez.
Nem tudom miért nem adtam fel és vetettem magamat oda a sorsnak és azt sem tudom miért kúsztam tovább. Egyszerűen nem állhattam meg, csak tovább kellett mennem…

Lork del Valdon naplójából

Lork felriadt álmából és hirtelen felkapta fejét a könyvtárban lévő asztalról. Nem messze tőle egy üres kupa hevert feldőlve és a fekete borítású naplója.
A férfi megtörölte az arcát és bal kezét alig bírta mozgatni, mert annyira elzsibbadt, ahogy rajta feküdt. Fájt a feje is és egy kis vér csorgott a kötés alól.
Ezek ellenére is kinyitotta a naplót és megkeresve az utolsó bejegyzést folytatta a különös álmok leírását.
- Hexon del Valdon… sosem hallottam róla. – mondta és felállt a székből. Elindult, hogy a reggeli teendőket elvégezze, amikor kiáltozás szűrődött be a könyvtárba.
- del Valdon! Uram! Uram! – ordította rémületen Shila a nevét.
- Mi a baj Shila? – kérdezte Lork, ahogy kilépett a fogadóterembe.
- Lilien… Lilien rosszul van. – lihegte és a férfi szinte félresöpörve rohant fel mellette a lépcsőn. Lassítás nélkül robbant be a gyermek szobájába és a két gyógyítót találta Lilien ágy fölé hajolva.
- Mi történt? – kérdezte Lork és azonnal az ágyhoz futott.
- A láza nagyon magas lett. Félrebeszél és vért köhög. – mondta Omak.
- Apa? – suttogta gyengén a lány.
- Itt vagyok kincsem! – mondta és az ágy szélére ült.
- Vigyél ki a forráshoz. – kérlelte őt Lilien félig nyitott szemmel.
- Nem javasolom Lork. – mondta gyorsan Omak.
- Nem lehet, ha jobban leszel, ígérem, hogy kiviszlek. – simogatta meg a forró arcát a kislánynak.
- Te mindig csak ígérsz, és sosem tartod be, egy… - hirtelen felköhögött és vörös vércseppek hullottak volna az ágyneműre, ha Vinár nem rak a szája elé egy kendőt. – Csak iszol, és nem törődsz velem! Gyűlöllek! – mondta egyre jobban belelovalva magát Lilien és a köhögései is egyre erősebben törtek rá.
- Jobb lenne távoznia uram! A lánynak pihenésre van szüksége. – mondta Vinár és aggódva figyelte a felbőszült Lilient.
- Jöjjön Lork! – szólt Omak és elölről átkarolva húzta el az ágytól. A férfi némán engedett Omaknak és magába zuhanva lépett ki a szobából.
- A láztól félrebeszél. – jegyezte meg Omak amint kiértek.
- Lehet, de igaza van. Mindig csak ígérek. – mondta maga elé meredve Lork és a fiatal harcos üveges szemei jutottak eszébe, akinek azt ígérte, hogy kijutnak onnan. – Valamit tennem kell! – nézett Omakra, majd sietősen leszaladt a lépcsőn. Elméjében gondolatok és emlékek kavarogtak és úgy érezte, hogy a fájdalomtól szét fog robbanni a feje. Nyugodtságra volt szüksége.
A forrás csobogó hangja menekítette ki a gondolatok kusza hálói közül és észre sem vette, amikor odaért. Az égbe meredő sziklák között térdre rogyva, behunyt szemmel könyörgött Lilienért. Így észre sem vette, hogy egy férfi lépett mögé.
- Jó napot uram! – köszöntötte a vastag barna összefércelt kabátot viselő férfi. Félig hosszú haja zsírosan ragadt arcára és a vállán lévő zsákban mindenféle tárgyak lógtak ki. Kezében pedig egy egyszerű botot tartott.
- Ki maga? – nézett rá meglepődve Lork.
- Csak egy zarándok. – mondta a férfi és a két szikla között lévő kőszarkofágot nézte. – Elnézést, ha megzavartam az imádkozását. Tudom mennyire fontos az, hogy az Isteneink kegyében járjunk.
- Már úgyis végeztem. – állt fel Lork és a különös férfi nyakában lógó, félig nyitott szemet fürkészte. – Az én nevem Lork del Valdon, ennek a földnek az ura. Magában kit tisztelhetek?
- A név nem sokat ér Noir felszentelt szolgálójaként, de általában Quirin Tvalosként szólítanak.
- Örültem a találkozásnak Quirin Tvalos. – mondta Lork és ellépett a férfi mellett.
- Érzi milyen nyugodt itt minden? – kérdezte Quirin és Lork hirtelen megállt. – Úrnőm ereje sugárzik a kövekből. – mondta, ahogy végigsimított az ég felé nyúló sziklákon.
- Hogy mondja? – fordult felé Lork.
- Ez egy szent hely! – nézett rá a pap. - Hisz maga Noirban?
- Nem igazán. Antoh az én istenem. – válaszolta Lork.
- Csodálkozom, hogy érzi Úrnőm megnyugtató lenyomatát ezen a helyen.
- A feleségem imádta ezt a forrást, minden napját itt kezdte. A szokástól eltérően ide is lett eltemetve. – nézett a két szikla közötti megcsiszolt kőszarkofágra. – Csak ezért járok ide ki minden reggel.
- Elnézést, ha megsértettem nemes úr! Engedelmével imádkoznék itt és pár óra múlva tovább is megyek. – mondta Quirin.
- Addig marad, ameddig csak akar. – válaszolta Lork és fordult volna el, amikor eszébe jutott Omak beszéde. – Maga pap igaz?
- Noir felszentelt papja. – hajolt meg a férfi.
- A segítségére lenne szükségem. A lányom haldoklik, és nem tudom, mit tegyek. Tudna rajta segíteni? – kérdezte reménykedve Lork.
- Ez egy nagyon komoly kérés nemes úr. Megnézhetem, de Istennőm akarata dönt majd. – válaszolt Quirin.
- Siessünk! – mondta neki Lork és a furcsa ember kíséretével elindult vissza a kastélyba.
Ahogy az udvarra beértek Drayh állta el az útját és a fakardot dobta felé.
- Uram! – hajolt meg és vívó állást vett fel.
- Drayh, most nem gyakorlunk. – mondta és sietett volna el mellette, amikor a fakard lapja megállította őt.
- Engedelmével emlékeztetném, hogy azt mondta sose engedjem, hogy lemondjon a tanulásról. – makacskodott a bajvívó és hátrébb lépett a bejárat elé.
- A gyarló valóság rutinjai. – jegyezte meg halkan Quirin és érdeklődve figyelte, hogy mit fog tenni Lork a szemtelen toronival.
- Most tényleg nincs időm erre Drayh! Lilienről van szó! – csattant fel a férfi és a kardot erősebben szorítva lépett közelebb Drayhez.
- Hát akkor jusson át! – mondta a fekete ruhás bajvívó és nem állt el az útból.
Lork del Valdon egy pillanatig az érzelmeivel küzdött, majd hirtelen teljesen üres lett. Nem látta a kastélyt, csak a megfeketedett romokat és a sötét ruhás férfi helyén egy vörös alak állt.
A fakard markolatán ellilultak az ujjai és támadott. Egy erős ütéssel félresöpörte ellenfele kardját, ami messzire szállt a kezéből, majd visszarántva, a fakard hatalmas reccsenéssel tört ketté a vörös vértes férfi fején. Az ellenfele egy szó nélkül rogyott össze. A facsonk pedig eltűnt a vörös pettyes hóban.
- Gyerünk! – nézett a mögötte álló fiatal harcosra Lork és átlépte a vérző fejű Drayht. A Noir pap pedig megrökönyödve követte a nemest.
- Mi volt ez? – kérdezte, ahogy végighaladtak a csarnokon.
- A vörösöknek nem kegyelmezünk fiú! – válaszolta Lork és megállíthatatlanul szedte a lépcsőfokokat. Quirin Tvalos csendben követte a láthatóan zavarodott férfit.
A kőfolyosókon elérték Lilien szobáját és Lork azonnal belépett rajta.
Az elsötétített szobában a gyermek az ágyában aludt nyakig betakarva és fekete haja csapzottan ragadt izzadt arcához. Ahogy beléptek Omak emelkedett fel a szoba végében lévő székből.
- Uram! Liliennek pihennie kell. – mondta és a férfi elé lépett.
- Meghoztam a papod! – válaszolta Lork és egyetlen lökéssel félreállította az idős vajákos embert. Üres tekintete csak akkor változott meg, amikor Lilien fölé hajolt és végig simított a lány arcán. – Itt vagyok kis hercegnőm! – suttogta, majd a papra nézett. – Segítsen rajta!
- Mi a baja? – kérdezte Quirin és az ágy másik oldalára állt.
- Születése óta beteg. A szervezete egyre gyengébb és most meghűlése is van. – válaszolta Omak.
- Ez időbe fog telni. – válaszolta Quirin. – Nem ígérek semmit nemes úr. Most pedig senki ne zavarjon. – mondta és lehunyta szemeit. Ajkai közül furcsa monoton szavak törtek elő és a férfi kitárt tenyerein lévő félig nyitott szemű tetoválásszerű jelek sárgás fénnyel felfénylettek. A halvány fény és az imádság szavai betöltötték a kis szobát és a pap rátette kezét Lilienre.
Lork feszülten figyelte a felszentelt embert és nem tudta mi történik. Látott már papokat áldani és csodákat tenni, de sosem gondolta, hogy egyszer neki lesz szüksége rá. A férfi keze többször felfénylett és az imádság hangszíne is nemegyszer megváltozott, mire vége lett.
Quirin Tvalos pedig csak állt a lány ágya mellett és a fejét csóválta.
- Megpróbáltam mindent! Az Istennő áldásában részesült, de a testét rágó betegséggel szemben tehetetlen vagyok. Ha az istenek a születésénél megpecsételték a halál jelével, akkor annak a meggyógyításához sokkal nagyobb hatalom kell, mint amivel én rendelkezem.
- Nem tehetünk semmit? – kérdezte kétségbeesetten Lork.
- Attól tartok nem. – mondta Quirin és rátette kezét a remegő Lilien homlokára. - Szegénykémnek lázálmai vannak. A bestiák már megérezték a félelmet és a gyengeséget. Jönnek, mint sakálok a dögre. – sziszegte a férfi dühvel a hangjában.
- Micsoda? – kérdezte Lork közelebb hajolva.
- Semmi, csak rémálmai vanna… – válaszolta volna Quirin, amikor kinyílt az ajtó és egy rozsdavörös ruhát viselő férfi lépett be rajta.
- Ezt meg ki engedte be ide? – kérdezte Lork és az oldalához kapott, de nem talált ott semmilyen fegyvert.
- Lork! Beszélnünk kell! – szólította Rayn és kilépett a folyosóra.
- Kövess pap! Szükségem lehet rád, hogy legyőzzük. – suttogta oda Lork Quirinnek és kisétált a szobából.
- Mit akarsz féreg? – kérdezte Lork és azonnal észrevette a két Rogulh harcost is a folyosón Rayn mögött. – Árulás! – ordította a férfi és rávetette magát Raynre.
A támadás váratlanul érte a Rogulh nemest és a férfi ökle az arcába vágódott. Rayn hátratántorodott és a harcosok azonnal ugrottak. Két oldalról fogták le a tomboló Lorkot és a falhoz szorították.
- Átkozottak! – ordította a férfi, miközben Rayn az ajkai közül szivárgó vért törölte le.
- Állj le Lork! – mondta neki Rayn és a kiáltozásra Omak is megjelent az ajtóban a pap mögött.
- Mi történt?
- A téboly eluralkodott az elméjén. – válaszolta Rayn és vért köpött a kőpadlóra. – Majdnem megölte Drayht. Szerencsére Vinár idejében látta el. Most pedig rám támadott!
- Omak öld meg! Öld meg mind! – kiáltotta a férfi és megpróbált kiszabadulni. – A Valdonokért! – ordította és egy hirtelen mozdulattal lefejelte az egyik fogvatartóját. Amint a fogás gyengült a karján, kirántotta magát és ujjai ráfonódtak a másik rozsdavörös vértet viselő harcos torkára. Mindenki egyszerre ugrott a nemesre, hogy lefogják, de egy bot mindenkit megelőzött és Lork tarkóján hatalmasat csattant.
Lork del Valdon homályosodó tekintettel esett előre és csak a szeme előtt mozgó csizmákat látta mielőtt ráborult a sötétség.

- Mit tegyünk vele? – hallotta Rayn hangját és lassan minden kitisztult előtte. Puha ágyat érzett maga alatt és ismételten fájó fejjel emelkedett fel a párnák közül.
- Mi történt? – nézett végig a szobájában álló társaságon. Omak, Rayn és Quirin az ágya lábánál beszélgettek és hirtelen csöndben maradva ráfigyeltek.
- Hogy van uram? – kérdezte Omak.
- Iszonyatosan fáj a fejem. – mondta Lork és kezével a tarkóját masszírozta.
- Elnézést nemes úr! Szükségesnek láttam. – állt közelebb Quirin.
- Mi történt velem? – kérdezte Lork, de mindenre emlékezett. – Ki vagyok én?
- Lork del Valdon vagy. – lépett közelebb Rayn is, de keze a kardja markolatán nyugodott.
- Rayn! Nem ismertelek fel! Istenem mi történik? Lilien! – mondta Lork és megpróbált felkelni az ágyból, de a hirtelen rátörő fejfájástól el kellett kapnia a baldachinos ágy tartóoszlopát.
- Csak óvatosan uram! – fogott rá egyből Omak.
- Nincs időm! Lilien nagyon rosszul van. Segítsetek! Kell lennie valami gyógymódnak. – fakadt ki a férfi és mindkét kezével rámarkolt az oszlopra.
- Pihennie kell uram! Túl sok minden történt és kimerült. Aludjon! – javasolta Omak.
- Rayn! Segíts nekem! Segíts! – mondta, ahogy könnyek törtek fel szemeiből.
- Mit tehetnék? – esett meg végül a szíve a férfin.
- Talán van egy lehetőség. – szólalt meg Quirin. – Egyszer olvastam egy helyről, egy csodatévő szentélyről, amely az ősi időkben elveszett. A szóbeszéd szerint itt állt ezen a környéken.
- Igen, de ez csak pletyka. Üres mese, amelyeket még az én dédapám is mesélt nekem. – mondta Omak. – De már nem tudom, hogy hogyan szólt pontosan.
- Egy csoda tévő hely? – kapta fel a fejét Lork. – Talán a könyvtárban, van róla szó. – engedte el az ágyat és megindult kifelé.
A többiek követték őt és a könyvtár sötét hűvös terme hidegen fogadta őket.
- Omak, szóljon Rupertnek, hogy gyújtson be. – szólt Lork és a könyvespolcokhoz ment.
Rayn csendben követte őt és összehúzott szemekkel nézte az asztalon lévő üres kancsót és elborult kupát.
- Látom nem tétlenkedtél. – jegyezte meg és az asztalhoz lépve a fekete borítású naplót nézte.
- Biztosan van valahol szó erről a helyről, vagy valami csodaszerről, varázstárgyról, vagy tudom is én micsodáról. – mondta tudomást sem véve a megjegyzésről, miközben a könyvek címeit nézte.
- Emlékszem erre a naplóra. Neliah engem kért meg, hogy találjam meg a legjobb pergamen készítőt. Ajándéknak szánta neked. – mondta, ahogy felemelte a naplót. Lork viszont rá sem hederített. Rayn kinyitotta az első oldalon és érdeklődve olvasta végig a sorokat.
- Ez micsoda Lork? – kérdezte végül megdöbbenve.
- Fogalmam sincs, az álmaim. Viszont igazán segíthetnél. – mondta egyre kétségbeesetten Lork és a könyveket már idegesen fordította ki a helyükről.
- Állj le! Nem tudsz tenni semmit. – mondta Rayn és a naplót az asztalra tette. Lork behunyt szemmel támasztotta meg szemből az egyik polcot és feje a két válla között lógott.
- Valami nem hagy nyugodni. Valami megoldás, ami tudom, hogy karnyújtásnyira van. Érzem! – mondta és gondolatai káoszként pörögtek elméjében.
- Megnézhetem? – kérdezte Quirin és érdeklődve vette fel a naplót és kezdett bele a lejegyzetelt álmok olvasásába. Közben Omak és Rupert is bejött a könyvtárba.
- Nem is tudok arról, hogy a családjaink háborúban álltak volna egymással. – jegyezte meg a férfi és Lork szemei kipattantak.
- Ennek semmi értelme. – mondta a férfi és úgy érezte, hogy a feje szét akar robbanni.
- Uram! Talán pihennie kellene. – lépett mellé Omak.
- Majd… - rázta le Lork.
- Talán ha nem vetted volna el Neliaht, akkor most a csatamezőn találkoznánk, de szerencsére nem így történt. – elmélkedett Rayn a naplón. – Kísérteties, hogy úgy viselkedtél, mint az álmodban.
- Tessék? – kérdezte Lork és érdeklődve nézett a férfire.
- A faluban azt mondogattad, hogy védjük a romot, most pedig vörösöknek és ellenfélként tekintettél ránk. A másik pedig, hogy mikor tanultál meg harcolni? Már ne haragudj, de mindent kinéztem belőled de, hogy leütöd Drayh Igrast és behúzol nekem is, na azt nem. – mondta Rayn és megsimogatta az állát. – Egyébként nem haragszom, kvittek vagyunk.
- A rémálmaid? - kérdezte Omak.
- Igen, azok. Talán igazad van Rayn. A legutolsó álmomban egy furcsa helyre kerültem. Rupert, ismerős neked a Hexon del Valdon név? – kérdezte Lork.
- Nem, nem hallottam még. – mondta a kandalló tüzét tápláló Rupert.
- Hol hallottad ezt a nevet? – kérdezte Omak.
- Az álmaimban. Hexon del Valdon vezette a csatát a del Rogulh ház ellen. – válaszolt Lork.
- Az lehetetlen, mivel Hexon del Valdon a születésekor, a kezeim között halt meg. Megfujtotta a saját köldökzsinórja. Utána két esztendőre születtél te. – emlékezett vissza Omak.
- Nem értem. – mondta Lork és lerogyva a párnázott székre, arcát a kezei közé temette.
- Én viszont igen. – szólalt meg Quirin. – Az Istennő vezetett ide nemes uram! Álmaimban láttam a forrást körülvevő álomköveket és zarándoklatom ide vezetett. Most már tudom miért. Segíthetek neked nemes úr megtalálni az utat a tükörvilágban.
- Mi az a tükörvilág? – kérdezte Rayn.
- Az álmok világa. – válaszolt Quirin.
- Hogyan tudsz segíteni? – kérdezte Lork és a vézna férfira nézett, aki a botjára támaszkodott.
- Veled leszek és segítek az utadon. – mondta Quirin.
- Ez segíthet Lilienen? – kérdezte Lork.
- Nem tudom, Noir útjai kifürkészhetetlenek. De rajtad biztosan segít. – válaszolt Quirin.
- Rendben, kezdjünk neki. – mondta Lork.

Az előkészület nem sokból tartott. Lork lefeküdt a kandalló elé a földre, Quirin pedig a hátát megtámasztva a férfi fejéhez.
- Ne aggódjon nemes úr! Minden rendben lesz. Csak álmodni fog, mint ahogy szokott, de én ott leszek önnel. Lazítson. – mondta Quirin és újra furcsa monoton szavak törtek fel ajkai közül. A férfi keze halványan felderengett és amikor megérintette Quirin, Lork homlokát, mind a ketten álomba szenderedtek.
Lork hirtelen egy ismerős csatamezőn találta magát, de mindenhol vörös és kék színekbe öltözött harcosok holtestei hevertek. Közöttük pedig fekete árnyak mozogtak, amik a holtestek húsát ették.
- Ez nem ilyen volt! – szólalt meg Lork, ahogy körbe nézett és észrevette a nem messze álló Quirint.
- Valami nem jó, valami nagyon nem jó. – mondogatta a férfi és az árnyakra mutatott. – Álomfalók! Ritkán találkozni velük, de itt hemzsegnek. Van itt valami, ami nem ide való.
- Arra futottam el álmomban. – mutatott egy hegy irányába Lork.
- Menjünk! – mondta Quirin és sietősen elindult a jelzett irányba. Sokáig mentek mire elérték a zöld cserjést. Élő emberrel itt sem találkoztak, viszont mindenfelé holtestek hevertek.
- Itt próbáltunk meg kitörni, de nem sikerült. – mondta Lork és az ismerős bokorhoz hajolt.
- Gyerünk tovább nemes uram! Rosszat érzek. – nézett Quirin a csatatér felé és az égen vörös felhők kúsztak egyre közelebb feléjük.
- Quirin! – hangzott fel Lork ijedt kiáltása és ahogy az álompap odanézett egy fekete homályos árnyékot látott a férfi előtt a bokorban.
- Ne mozdulj! Téged nem bánthatnak, ezt a helyet te táplálod. Most szép óvatosan próbálj meg elhátrálni tőle. – adta a tanácsokat a pap, amelyet a férfi vakon követett.
A sötét farkas alakú árnyék kitátotta a száját és a megmozduló Lork kezébe harapott.
A fekete anyagtalan fogak belemélyedtek a férfi csuklójába és a nemes hatalmasat kiáltott. Quirin azonnal támadott és a bot egyetlen suhintására szertefoszlott az álomfaló.
- Azt mondtad, nem tud bántani! – mondta Lork és a furcsán megfeketedett kezét szorongatta.
- Csak megölni nem tud. – pontosított Quirin és éppen fordult volna el, amikor megremegett a föld.
- Lélekőr! – hangzott mindenhonnan a sokszínű démoni hang.
- Sietnünk kell! – mondta azonnal Quirin Tvalos és Lorkkal egymás mellett futottak be a fák közé.
Az erdőben felfelé futottak és egy tisztásra érve kisebb hajítógépek mellett haladtak el. A rohanás közben egy két álomfaló bestiát kellett szertefoszlatniuk, mire elérték a hegyen lévő romokat. Lork azonnal felrohant a lépcsőn, de Quirin hangja megállította.
- Várj! Hatalmas erőt érzek! – mondta a férfi és szétnézett a holtestekkel tarkított romokon.
Ahogy Lork megmeredve nézelődött, hirtelen kirázta a hideg és minden szőrszála az égnek meredt. A vörös felhők már felettük jártak és erős szél csapkodta a ruhájuk szélét.
Az alattuk elterülő magas fák ágai megremegtek és recsegve kezdtek kidőlni.
- Közeledik! – mondta Quirin.
- Micsoda? – kérdezte Lork és a rozsdás kardot erősebben szorította.
- Maga a bestia! Embereket kínoz álmaiban, de egy ideje engem üldöz. Menjünk gyorsan! – válaszolt a lélekőr pap és felrohant a lépcsőn.
A félig leomlott csarnokba halmokban álltak a holtestek és furcsa emberszerű árnyak léptek közéjük.
- Árnylidércek! – mondta Quirin és mindent erejét beleadta a futásba, hogy átérjen a termen. Lork is futott, de a vézna férfi gyorsabb volt nála.
- Harcos… nemes… jelenlévő… - töltötte meg a termet a földöntúli suttogások és Lork hirtelen felbukott egy élettelen testben. Ahogy a földre esett, egy véres csizmát látott maga előtt. Azonnal feltápászkodott és végignézett az előtte álló katonán.
A kék átalvető a megszáradt barna vérrel keveredett és a bőrvért cafatokban lógott testéről. Az egykor fiatal arcról pedig az üveges tekintet vádlón nézett rá, miközben a sebekben apró fehér kukacok mozogtak.
- Ígértél… - hallotta a mindenfelől érkező suttogást. – Ígértél… - hallatszódott megint és a fiú mellett egy koszos fehér hálóingben egy kislány jelent meg. Üveges szemeiből vér szivárgott és egy félig leszakadt fejű rongybaba lógott a kezében.
- Lilien! – remegett meg a férfi hangja, ahogy a kislány felé nyújtotta a kezét.
- Pénz… hatalom… kívánság… - zengett már a csarnok és Lork megharapott kezében az égető fájdalom elviselhetetlen lett. A megfeketedett sebekből folyékony arany bugyogott fel és ellepte az egész karját. Az izzó nemesfém csillogott a kézfején, ahogy maga felé fordította a tenyerét és megmozgatta az ujjait. Az égő hús szaga töltötte meg az orrát és felordított fájdalmában.
- Küzdj ellenük! – hallotta saját kiáltásán túl Quirin hangját. – Nem léteznek!
A folyékony arany már a nyakánál járt és a kín elviselhetetlen volt. Lork érezte amint befolyik szájába és a kiáltása fémszerűvé vált, majd elhalkult. Egyik szemére már nem látott, az előtte álló fiatal harcos és Lilien pedig mintha mosolygott volna.
- Erősebb vagy! – hallotta a még épp fülén Quirin hangját. – Győzd le őket! Lilienért! – ordította Quirin, miközben az őt körülvevő lidércekkel küzdött.
Lork egész testében remegett és félt, de Quirin hangja és a düh erőt adott neki. Jobb kezében lévő kard markolatára szorultak az ujjai és minden erejét összeszedve az előtte álló alakokra suhintott.
A rozsdás penge átszelte a levegőt és akadálytalanul száguldott végig a lányon és a fiatal harcoson. Az épület megremegett és fényesség tört fel a kard nyomán. Az átalakult előtte álló két árnylidérc földöntúli sikollyal foszlott szét és Lorknak azonnal megszűntek a fájdalmai és az arany is eltűnt a testéről.
Quirin pedig felemelte kezeit és a tenyerén lévő félig nyitott udzse szemek sárga fényességgel ragyogtak fel, amitől sikítva tűntek el a lidércek. A csarnok pillanatok alatt kiürült, de a remegés nem maradt abba. Fentről kisebb nagyobb kődarabok csapódtak a régi padlóba és a romos épület kezdett szétesni.
- Már nagyon közel van a bestia! Siessünk! – ordította Quirin és már hallani lehetett a döngő lépésekkel a lánccsörgést.
- Itt volt bent! – szólt Lork és a szoba közepén tátongó lyukra nézett.
- Lefelé! – adta ki az utasítást Quirin és egymás után ugrottak le a félhomályban úszó terembe.
A bezuhant izzó lövedék még mindig égett és egy vércsík húzódott végig a földön a kis terem végébe.
Quirin és a Lork egymás mellett léptek a szentélyhez, amely előtt lévő kis medencébe félig belógva egy leszakadt kezű férfi feküdt. Felette a falon pedig az ősi írások feketén remegtek az épülettel együtt.
– Ez? Ez mi a… – hebegte Quirin és a medencében lévő sötét fekete ürességet nézte. – Felszaggatta a tükörvilág hálóját, egy rés, ez… ez nem ide való. Istennőm segíts!
- Igyekezzünk pap! – mondta Lork és a kardját fogva nézte a lyukat ahonnan lejöttek.
- Az írás talán segíthet. Crhanta ron’da halkor vi derckhion arch! – olvasta fel a férfi és az ősi írások felfénylettek.
- Quirin! – ordította Lork és a lyukban egy hatalmas vörös karmos kéz jelent meg és kénes bűz töltött meg a termet a rothadás szagával keveredve.
Az írásból sugárzó fényesség elárasztott a szentélyt és hirtelen nem is láttak mást, csak a fényeket.
- Lélekőr! – hallották még a fülsiketítő démoni hangot, majd minden elsötétült.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/151906