Néha

Néha zsákba varr a magány,
a némaság hátán ülnek a délutánok,
a szürkeségben álnok
pillanatok köröznek viaskodva,
kabátom alá hideget gombol a csend,
törött álmokat perget a hajnal,
míg a tegnap reggelt kékít az égre.

Ha majd föld-tiszta leszel
visszaverődik bennem a fényed,
s karod meleget ölel belém.
Talán nem jól csókoltam - gondolom -,
de már minden tett és szó
futóhomok,
mit kikönnyez a szemem.

Létemen átsajdul a lélek,
amint rám soványodik a naplemente.