Szereptelen' ül
Távolból fakadó szürreális vágyak
gomolygó csillagfény-köddel
feléd gravitálnak.
Pokolbéli villám fényében izzó ajkad
mélyére sóhajként holló-árny száll,
kucorgó lelkem álmát ma benne hálom el,
magánya húz s zokogásba fullad a száj.
Szárnyam szegett, gúzsba kötött
szerelemtelen szűk szavad.
Fáj. —
Szél visz, magával ragad,
szó-kövekhez vágva görget, míg
az éj, csak rázza,
rázza kopogó,
istentelen könnyeit.
Néha felráz még a hulló szavak zokogása.
Tehetetlenségre kárhoztatsz.
Semmi másra.
Üres zsebemben motoz
szereptelen, lelkemig
meztelenül a vágy.
Feléd néz.
Rád, mint
távolodsz.