Álomhintó

Nem leszek már, ha elmegyek,
De sajgó szívet úgysem lelek.
Halottnak a csók, s nekem az élet,
Engem csupán az álom éltet.
Ha nincs, csak alszom, mélyen alszom,
De nem fekszem a puha ágyon,
Létem olyan, mint csók, s az élet,
Így várjam meg hát a véget?
A halál dicső és maradandó,
Ha álomban élsz, mámorító.
A szép csupán ez, s semmi más,
Az összes többi lidércnyomás.
Vadak a lények, az emberek,
Ezek között nem élhetek.
Megtettem már feladatom,
Megszülettem, feladhatom.
Elég volt egy pillanat,
A látomásom elragadt.

Múlnak az órák, telnek a napok,
És én még mindig itt vagyok.
Forgolódom éjjel-nappal,
Úgy elszállnék, kis hintóval!
Ragadjon el képzeletem,
Ne lássák a gyűlöletem!
Lássák azt, hogy boldog vagyok,
Boldog, mivel álmodhatok!
Hazudjon a szemem, a szám,
Sajgó lelkem legyen vidám,
Hisz nincs okom a panaszra,
Hallgatnak a szavamra;
Rémek helyett szépet látok,
Egy csodálatos világot.
S ha kérdik, hol élek,
Azt felelem; köztetek.
Tán senki se tiltja meg,
Hogy a hazugságban jól legyek.

A fény meggyullad, felébredek,
Elosztva a képzeletet.
Már nincs álom, csak üresség van,
Létem szétfoszlik a zavarban.
Nem vagyok már, elmentem,
És sajgó szívet úgysem leltem.