Napló - Levél II.
FrÁSZok duettben
... minden azzal kezdődött, hogy kezdett elegem lenni, már nem tudtam rendesen kinyújtani a lábamat, egyre kényelmetlenebb helyzetekbe kényszerültem, meg aztán borzasztóan kíváncsi is lettem, ki kényeztet ennyire odaadóan kilenc hónapja. Az időérzékem valahol elveszett, fogalmam sem volt, hogy nappal van, vagy éjszaka, de muszáj volt jeleznem, hogy kijönnék. Időnként – hol rövidebb, hol hosszabb szünetekkel –, engem is lökdösött valami, ami nem tetszett annyira, hogy megjegyzés nélkül hagyjam. Frászt kaptam tőle. Ez az izé egyre gyakrabban piszkált, mire megmozdult az egész világ, ide-oda fordulgattak velem, le és fel, vittek balra-jobbra, majd kellemes búgó hangok jöttek, és kényelmesen ringatózhattam. Azok a megnevezhetetlen izék is abbahagyták a tevékenységüket, végre nyugiban tölthettem egy kis időt.
Fél hatkor csörgött a telefon. „Anyu, azt hiszem lassan készülődhetsz, mert tízperces időközönként jönnek a fájások, bár néha kimarad egy-egy, szóval nem kell rohanni! ” Á, dehogy rohanok, csak éppen nem találok semmit, nem is vagyok ideges, és minden rendben lesz, ja, ez a szemüvegem is kell, meg a fogkefém, és az összekészített táskám is, meg a slusszkulcs…, meg a telefon. Szerencsére leendő nagyapa ura volt a helyzetnek, szépen sorjában a kezembe adott mindent, aztán közölte, hogy ma nélküle is megtartják az évnyitót, ma ő lesz a sofőr. Sziklák görögtek le a vállamról. A frász kerülgetett éppen. A hajnali város még nem ébredt fel teljesen, ezért húsz perc elég volt a máskor negyven-ötven perces út megtételére. A kismama, és babuci készen várt bennünket, pillanatok alatt úton voltunk a klinika felé. Természetesen mire beértünk a fájások abbamaradtak, a kis kópé eljátszotta a fogászati rendelő jelenetét, mire beér a páciens, a fogfájás pontosan ott, és akkor elmúlik.
A nyugi nem tartott sokáig, mert a klinikán direkt sétáltattak, hogy az a nyomós izé megint előjöjjön, és tologasson kifelé. Nem mondanám, hogy odavoltam érte, minden porcikám tiltakozott ellene, de nem hagytak, addig-addig piszkáltak, hogy kénytelen voltam egyre erősebben igyekezni az ismeretlen felé. A belső zeném is magamra hagyott, és azt éreztem, hogy az eddigi őrzőm egyre többet, egyre nehezebben sóhajtozik. Tudtam belül, hogy neki is fájunk, de nem tehettem semmit ellene. Nagyon szép hangja van ám, hallottam, mert sokszor dúdolt nekem, mesélt, beszélt hozzám, ezért fájdalom ide vagy oda, alig vártam, hogy már lássam is őt. Rendesen araszoltam kifelé, de pár óra után úgy elfáradtam, hogy egy pirinyót bealudtam.
A vizsgálatok, és a sétálgatások megtették a magukét, a fájások szépen visszajöttek, sőt gyakoribbá váltak. „Ebből ma baba lesz – mondta a doktornő –, helyezkedjenek el, és sétáljon minél többet a kismama, hadd jöjjenek ezek a szép fájások! ” – mosolyogta azzal a mosolyával, amivel végig, kilenc hónapon át biztatott, tartotta bennünk a lelket. (Ha ezerszer, milliószor írnám le milyen hálával tartozunk neki – s minden orvosnak, nővérnek, laborosnak, adminisztrátornak, segítőnek –, akkor sem lenne elég, mert nem lehet elégszer megköszönni, hogy ilyen ajándékot kaptunk az élettől a segítségükkel.) Nővérke bekísért a szobánkba, és külön felhívta a figyelmünket, hogy anyuka legyen a külső ágyon, ha mégis valami gond lenne, könnyebb elérni. Kissé csodálkozva szóltam, hogy nem fordítva lenne logikusabb? Nővérke elnevette magát: „Nem a leendő nagymamára gondoltam, hanem a leendő anyukára! ” – mondta kedvesen felém fordulva. – „Anyu, itt most én vagyok az anyuka! ” – kaptam duóban a választ. Ja kérem, meg kell szoknom, hogy nagymama leszek, és Anyu lesz a kislányomból! (ettől még én is Anyu maradok) Elhelyezkedtünk, átöltöztünk, megkaptam az egyszer használatos kék egyenruhát – amit el is tettem emlékbe –, és megkezdtük a lépés-, és fájásszámolgatást. Szépen haladtunk, bár az idő egyre lassabban telt, kezdett a fáradtság meglátszani a kismamámon. Lehet, hogy érezte a baba is, mert egyből utánozta az anyukáját, és felhagyott az araszolással. Nagymama persze rohan a szülésznőhöz – nehogy már kitoljon velünk a pirinyó! -, és máris a szülőszobán találjuk magunkat, ahol megkapja anya és gyermeke a szülést segítő beavatkozásokat.
Na erről a nyugiról ennyit. Csak egy kicsit aludtam be, és máris feje tetejére állt a világ! Mindenkinek velem kellett foglalkozni, ráadásul az az izé még erősebben elkezdett taszigálni, már nem volt merre menekülnöm, csakis a fény felé. Egyre fáradtabbak voltunk, Ő is, én is, nekem fogyott az erőm, de Ő bírta szusszal, és mindenben segített nekem. Már közelről hallottam a hangokat: „Jesszusom, mekkora haja van! ” Aztán legalább tízszer, hogy: „Csak még egy jó nagyot! ”… és
Megszülettem!
Mire észre vehettem volna mi történik velem, legalább hat nő turkált bele a hajamba! „Anyuka itt a kisfia” – fogott meg finoman a szőke hajú mosolygós szülésznő, és odatett egy gyönyörű nő karjaiba. Az ANYUKÁM! Nem láttam, de éreztem, hogy a világ legbiztonságosabb helyén vagyok, még sírni sem volt időm, csak éppen annyi hangot adtam ki magamból, hogy nehogy frászt kapjon a kék ruhás, aki nagyon hasonlít az Anyukámra, és aki ott volt végig velünk. Még piszkálgattak kicsit, aztán jött egy másik kék ruhás és elvitt a vizsgálóba.
Itt már nincs kec-mec, beindulnak a folyamatok, és már csak a cél van, megszülni egy kisemberkét. Számolás, lélegzés, kifújás, tolás. Számolás, lélegzés, kifújás, tolás. Párszor. Többször. Segítek, ahol tudok, és minden érzésemmel, belső és külső erőmmel azon vagyok, hogy minél jobban éreztessem a lányommal, gyönyörű pillanat vár rá. Látom, hogy egyre jobban fárad, én pedig sokszorozódom erőben és lélekben, mert annyira boldog vagyok, hogy itt lehetek mellette. Ha lehet mondani, az összes energiámat átadom. Egy végső tolófájás, és…
Megszületett!
Kisfiú!
A felkiáltásra, hogy: „Jesszusom, mekkora haja van! ” berohan még három nővérke, és mindenki megsimogatja a kicsi fejét. Jól kezdi! Már most! Hat nő az első percben! A picurit Édesanyja karjaiba teszik, majd engem ér a megtiszteltetés – Anyuka anyukáját –, hogy elvághatja a köldökzsinórt. Pár perc pihenés – csatakban ömlik a víz rólam –, majd a babával mehetek a szokásos vizsgálatok, méretek, öltöztetés programra. 3650 g – 60 cm. A gyerekorvos háromszor is megméri, mert nem akarja elhinni, hogy ilyen hosszú. Pedig, de. Minden klappol, kap egy gyors fürdést, megfésülik a haját – ezzel itt is nagy sikert arat –, felöltöztetik kékmacis rugdalódzóba, és megyünk vissza Anyához.
Nem elég a fárasztó procedúra – születni ugyebár nem egyszerű –, most még méregetnek is, fürdés, és brrr!, az öltöztetés! Igazán kitalálhatnának valami könnyebben felvehetőt, mert ez a bújócskázás ide-oda nem férfiembernek való! Kérem az Anyukámat! Már tudom, éreztem az előbb is, hogy ott a legjobb! Egyébként szia Nagyi, bírlak téged is, de ne haragudj, Anyával akarok lenni! Csípem ezt a női szakaszt, olyan vidámak, csillog a szemük, és úgy örülnek nekem, mintha én lennék a világ nyolcadik csodája. Hmm, ezt az érzést majd a későbbiekre is fenntartom! A kitervelés módja még előttem áll, de meglátom, hogyan lehet beprogramozni ezt egészen hosszú távra. Most elalszom. Elfáradtam.
A pici elaludt, a lányom is pihen, én meg kiosonok a váróba, ahol APA és a többiek várják már első kézből a híreket. Igyekeztem óránként telefonálni, hogy képben legyenek, mint utóbb kiderült, nem tudtak otthon nyugiban megmaradni, elindultak előbb, és a sarki „kocsmában” (a „kocsma” jelen esetben egy helyes kis cukrászda) várták a végső behívásra szóló telefont. APA már fel is veheti a védőpapucsot, és jöhet velem a szülőszobába, ahol édesen pihen Anya és fia. Csendben bekísérem, aztán magukra hagyom őket, hogy ez a pillanat csak az övék lehessen. Sietek vissza a többiekhez, és mesélek, mesélek..., mesélem az élményt, amit soha nem felejtek el.
Milyen csend lett! Szunyókálok, és hallgatom Anya hangját. Gyönyörűket mond nekem. Tutira szerelmes leszek belé, ha így folytatja. Érzem az illatát, és újra hallom a belső zenémet. Lehet, hogy ez a mi közös zenénk? Valaki kinyitotta az ajtót, és bejött. Ismerős ez a hang! Sokkal másabb mint Anyáé, de őt is sokszor hallottam. „Kisfiam! ” – mélyen és finoman szól. A szaga is jó. Ő az APUKÁM! Anya már ezerszer elmondta, hogy ez Apa keze, hangja, beszélt is hozzám amikor még pocakban voltam, megismerem! Ez szuper! Téged is nagyon szeretlek! Király itt lenni veletek. Ti még nem is gondoltátok, de én már tudtam, hogy csak TI lehettek a szüleim. ÁSZok vagyunk! Ugye milyen klassz így nekünk? Akkor most beverek egy rendes szunyát, mert minden rendben van, és ezután úgyis naponta találkozunk! Ja! Bocsi előre is a pelusokért!
A szülés, a születés minden egyes pillanata örök érvényű, csodálatos élmény. Boldog vagyok, hogy megadatott a gyermekemnek, vejemnek az igazi család. Sokat vártak rá, megérdemlik.
Többek között Van Gogh is büszke lenne, ha tudná, hogy egy icirke-picirke szerepe van a névválasztásban, s talán az sem véletlen, hogy az angyalok közt csücsülő Dédi a festészet szerelmese volt, és a tehetségét átörökítette az unokáira. (mennyire várta a dédunokáját!) Remélem, hogy az én unokámnak (és a többi, majdaniaknak is) örömteli, felhőtlen élete lesz, hogy benne is ott szunnyad egy kis művész, a szépségre, jóságra való törekvés, és ezzel élni tud majd egy békés, boldog világban.
Ahogy a kis kezével „vezényli a belső zenéjét”… minden lehet!
(… a Nagyi pedig mosolyog)
Megjegyzés: 2015