Simon Gergely: Költők Panteonja 6. rész (regény)
Megjelent:
Témakör: Megemlékezés



Költők Panteonja 6. rész

Áprily Lajos kísérőjének kiválasztása

A költők együtt ültek Isten filmszínházában és nézték a földi életet.
Nagy Ferenc traktorista a nap végén épp a gépkarbantartást végezte. Mindenki hazafelé tartott már, a Szabad kalász TSZ munkanapja befejeződött. Ő még a traktort készítette elő a holnapi napra. Hétéves kisfia, Ferike körülötte traktorszerelőset játszott egy selejt gumicsővel, s utánozta édesapja mozdulatait. Nyári szünetben nem maradhatott otthon egyedül a gyerek és szeretett is a műhelyben játszadozni apja mellett. Itt nem volt annyira láb alatt, mint édesanyja munkahelyén a zöldségfeldolgozóban. Javában sötétedett már, amikor Ferenc odaszólt fiának:

– Kisfiam, gyere, indulunk! – A hazavezető út egy jó másfél órás séta volt. Ferenc felvette tarisznyáját, megfogta fia kezét, s elindultak a gát tetején.
– Nézd apa, hogy ragyognak a csillagok! Ugye milyen szépek?
– Bizony, hogy azok! Augusztusban ragyognak a legszebben. – felelte gyermekének.
– Megállunk egy kicsit nézni őket? Elmondod, melyik csillagkép hol van?
– Nem állhatunk meg kisfiam, anyukádtól kikapnánk. Este főz, hogy meleg vacsorával várjon bennünket! – Vagy elfáradtál? – kérdezte hirtelen törődő hangon az apa.
– Egy kicsit, de bírom! – vágta rá büszkén a kisfiú.
– Ne vegyelek föl a nyakamba, hogy közelebbről lásd a csillagokat?
– De apa, az nagyon jó lenne! – lehajolt és egy lendülettel a nyakába ültette a gyereket.
– Kapaszkodj, le ne ess.
– Apa, miért van az, hogy egyes csillagok jobban ragyognak, mint a többi, és a színük is más?
– A kékekről beszélsz?
– Igen! Ők miért nem sárgák, mint a többi?
– Amikor annyi idős voltam mint te, nagyapa nekem azt mondta, hogy minden kék csillag egy régi nagy költő lelke.
– Uraim! – érkezett meg Ézsaiás.
A költők szinte ügyet sem vetettek rá, elmélyülten nézték a párbeszédet apa és fia között.
– Tudják mit jelent, ha én itt vagyok. Az erdélyi irodalom egyik legnagyobb költőjének földi élete kerül lezárásra. Áprily Lajosé.
– Már régebben felfigyeltem az úrra, szólalt meg Petőfi Sándor.
– A Tavasz a házsongárdi temetőben nagyon híres műve. Ézsaiás így szólt:
– Uraim, egyetértenek-e velem abban, hogy Áprily Lajosnak Önök között a helye?
– Igen, egyetértünk – válaszolták egy emberként a költők.
– Székelyföld és Erdély mindig közel állt a szívemhez. -szólalt meg Petőfi. Olyan volt nekem, mint Tündérország a János Vitézben. Ha megengedik szívesen mennék én segítőnek Ézsaiással.
– Köszönöm Sándor. Akkor induljunk is rögvest.
– Uraim, mire a történet, melyet oly elmélyülten néznek véget ér, eggyel több költő lesz társaságukban.
Amíg elindultak és kifelé vették az irányt, a költők figyelme újra a földre szegeződött, a kis Ferike és édesapja esti útjára. Amíg Ézsaiás a szavazást megtartotta, addig a földön százszoros sebességgel folyt az idő. Ferenc és kisfia már közel voltak az otthonukhoz, fárasztó útjuk végéhez közeledtek, amikor valami mégis megtorpantotta őket.
– Apa nézd! – mutatott fel a kisfiú parányi ujjával az égre. – Megjelent egy újabb kék csillag, ami idáig nem is volt ott!
Az apa is megállt és az égre szegezte tekintetét.
– Nagyapád ha most itt lenne azt mondaná, hogy egy újabb költő jutott fel a mennyországba...


Áprily Lajos átvezetése


1967. augusztus 6. A Hárshegyi Szanatórium 3. emeletének ablakain beszűrődött a nyári nap fénye. Az épület tele volt idegen zajokkal, mint mindig. De most egy újabb, korábban fel nem fedezhető zaj is átmorajlott a folyosókon. Már egy hete annak, hogy megérkezett az új televízió készülék a kórházba. Két darabot hoztak belőle. Az egyik a társalgóban volt elhelyezve, a másik pedig a kórház egy nevezetes lakójának szobájában. Áprily Lajos, József Attila díjas költő birtokolhatta az új világ egyik legemlékezetesebb vívmányát. Az Orion gyár vezérigazgatója és egy elvtárs a kulturális osztályról adták át neki ünnepélyesen ezt a ketyerét. Igaz, mindenki ünnepelt, de valahogy őt nem hatotta meg annyira a dolog. Lajos egykedvűen feküdt és nézte a plafont. Idős, megfáradt emberként már nem törődött semmivel. Az elmúlt hónapokban etetni kellett. A dolgát elvégezni és tisztálkodni is csak segítséggel tudott, vagy csak kedve nem volt hozzá. Sokat elmélkedett azon, hogy milyen lehet odakint a világ, hiszen ő már teljesen magába fordulva, csak a múltban élt. A múlt, ami annak idején úgy tele volt várakozással. A várakozás határozta meg azokat az éveket. Akkoriban azt mondták róla, hogy Erdély legjelentősebb költője. E szétszakadóban levő magyar közösség bástyája. És most itt feküdt magatehetetlenül és úgy érezte, hogy méltóságától is megfosztották. Egyszer csak nyílt a fehér kopott ajtó és egy ápoló lépett be rajta. De ő oda sem nézett, egykedvűen bámulta tovább a plafont. Hallgatta a televíziót. Az ápoló becsukta az ajtót és összekulcsolt kezekkel megállt előtte.
– Lajos, megengedi, hogy leüljek egy kicsit?
Nem válaszolt. Barna szeme tele volt érzelemmel és mégis olyan üresnek tűnt. Az ápoló odahúzott az ágy mellé egy elnyűtt kórházi széket és leült rá. Megfogta Lajos kezét. Akit mintha hirtelen áram ütött volna meg egy pillanatra visszatért a valóságba és az ápolóra nézett.
– Ismerem magát?
– Nem, mi még nem találkoztunk. Engedje meg, hogy bemutatkozzak! A nevem Ézsaiás.
– Ézsaiás? Ez a felvett neve, vagy ezzel született?
– Ezzel születtem.
– Ézsaiás... ez keresztnév, vagy vezetéknév?
– Egyszerűen csak Ézsaiás.
– Hm, ritka, hogy csak egy neve van valakinek. Nálunk gyakran harmadik, vagy negyedik neve is van az embernek. Ha bérmálkozott, még a bérmakeresztanyja nevét is megkapta.
– Nem is kérdezi Lajos, hogy miért vagyok itt?
– Hát gondoltam majd úgyis elmondja. Nem én mentem magához, maga jött hozzám!
– Hm... bölcs ember maga! – Majd Ézsaiás hirtelen figyelmes lett a televízió készülékre, s felhúzott szemöldökkel, kérdőn pillantott oda: – Ez mi a frászkarika?
– Ez, kérem egy televízió. Csuda egy találmány. Csak Rózsika, egyedül a parlamenti közvetítéseknél hajlandó bekapcsolni nekem.
– Áh! Vagy úgy. Bár most mondhatnám, hogy értem, de valójában nem. Ellenben fogadja együttérzésemet, hogy ily távol a Parlament falaitól is a politika mocskait kell hallgassa. A megérzésem azt súgja, hogy ez a Rózsika nővér nem magával van...
– Nekem mondja...? Végre valaki, aki szintén undorodik már az egésztől. Rózsikát meg hagyjuk is... No, de kérem, miért is jött hozzám valójában?
– Tudja, jó híreket hoztam magának.
– Az én állapotomban jó hírt mondani? Az lenne ám az igazán jó hír!
– Egy nagyon neves társaság beválasztotta önt a tagjai közé. Ezt jöttem bejelenteni.
– Valami díj? Régen nem kaptam már díjat. Tán el is felejtettek.
– Hát odakint talán igen, időlegesen, most nem azt a kort éljük, hogy emlékezzenek a költőkre. Ahogy látom, inkább ezt a beszélő dobozt nézik. De akik beválasztották önt, azok nagyon is emlékeznek magára.
– Megtudhatnám a bizottság nevét?
– Nem bizottság. Ez a Költők Panteonja. Ide kapott ön meghívást.
– Hát meg kell mondani az uraknak, hogy köszönöm szépen a belém vetett bizalmukat, de ebben az állapotban nem tudok eleget tenni egy ilyen meghívásnak. De megtisztelnek vele, bárkik is a tagjai.
– Lajos ide el fog tudni jönni. Én az Úr küldetését végzem és a beválasztott költőket kell meglátogatnom utolsó órájukban, hogy közöljem velük a hírt. Önnek is elérkezett az utolsó órája.
– Akkor maga tulajdonképpen a halál?!
– Nem, nem a halál vagyok. A halál nem létezik, az egy pillanat, amikor elhagyja a lélek a földi testet. De ezt már nem először kérdezik tőlem. Egy követ vagyok, aki egy feladatot teljesít és isteni áldást kap jutalmul érte.
– Hát tudja, lehet, hogy az odafönt sokat ér, de itt semmire sem menne vele szerintem. Már a régi szép időkben sem ment volna.
– Nos, én már jó pár ezer éve nem járok fűszereshez, úgyhogy tökéletesen megfelel az Isteni áldás is.
– Az jó, ugyanis az elégedettségnél nincs jobb a világon. És mondja, megérdemeltem én azt a kitüntetést, hogy közéjük tartozzak?
– Hát persze! Az Úr választotta, aztán a szakmabeliek is egyetértettek. Együttes döntés kell ahhoz, hogy valaki bekerülhessen oda.
– Tudja, sok minden miatt lelkiismeret furdalásom van. Annak idején otthagytam Erdélyt. Tudja, ott voltak a románok és én egyre kilátástalanabbnak éreztem a helyzetet. Elkezdődött az elrománosítás és úgy éreztem, hogy már nincs miért maradnom.
– Lajos, ne gyötörje magát! Ezt nem az ön feladata volt megoldani. Amit lehetett, megtett. Döntéseink mindig olyanok, mint az egyélű kard. Egy éles oldal és egy életlen. Ha valamelyikkel odacsapunk, mindig kapunk kritikát, hogy túl éles, a másik fele pedig túl tompa, semmi nem jó soha. Ez a földi élet velejárója.
– Köszönöm, hogy így megpróbál megnyugtatni. Remélem, Isten is így látja és nem a pokolban lyukadok ki!
– Nem fog odakerülni Lajos, ezt megígérhetem magának! Maga nagy költő és jó ember. Erdélyt képviselte, csodálatos verseket írt és az utolsó pillanatig küzdött. Ez a küzdelem nem mindig arról szól, hogy ott küzdünk, ahol akarunk, hanem ahol teret kapunk hozzá. Ezért is kötött ki itt. A nagy küzdelemnek mindig nagy magány az ára. Ha nem is mindig, de általában. -javította ki magát Ézsaiás – Úgyhogy ne gyötörje magát!
– Könnyű szavak ezek egy olyan ember szájából, aki nem követte el az én hibáimat. Nem maga hagyta ott Erdélyt.
– De én sem vagyok Erdélyben, mégsem gyötrődöm.
Lajos elnevette magát: – Legalább a humorérzéke rendben van, ha már ápolónak öltözött. Amikor annak idején idehoztak a Hárshegyre, azt gondoltam, sokat fogok majd nevetni a bolondokon, de ezt maga váltotta ki belőlem elsőként.
– Sőt, utoljára is. – tette hozzá Ézsaiás.
– Magánál viccesebb prófétával még nem találkoztam. De a humor világából visszatérve… mégis, a tanári pálya... Talán kitartóbbnak kellett volna lennem. Nem csak magamat, a költészetet árultam el, úgy érzem. A gyerekeket is magukra hagytam. Onnan jöttem el, ahol a legnagyobb szükség lett volna rám.
– Ön hozott egy döntést. Arról vitatkozhatnánk, hogy jót, vagy rosszat, de nem az ön és nem is az én tisztem megítélni azt, hogy Erdély elhagyása jó döntés volt-e. Ön magyarnak érezte magát, erdélyi magyarnak, ezért saját kulturális közegéhez csatlakozott. Ami valljuk be elég nívós társaság volt. Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Reményik Zsigmond. Mindenféleképpen akkor Budapesten volt a magyar művészet kulturális központja és ön is a táptalajt kereste, hogy a munkájának értéke legyen. De ne felejtsük el, hogy később itt is volt ön iskolaigazgató.
– Igen, a leányiskolában, de az akkor már könnyű volt. Nem egy idegenek által megszállt területen kellett védenem az ott lakókat. A feladat elől Erdélyben meghátráltam.
– Lajos, még egyszer kérem, ne gyötörje magát! Isten feladata a döntés, hogy ez jó volt, vagy rossz. Ha volt is benne valami rossz, ön megbánta és megszenvedett miatta. Mert jutalomnak azért nem nevezhetjük, hogy 80 évesen a Hárshegyi Szanatóriumban tölti öreg napjait és a parlamenti közvetítést nézi, ha akarja, ha nem.
– Ne is mondja, – szólt közbe Áprily – mintha a pokolban lennék, mióta ez a doboz itt van.
Ézsaiás mosolyogva folytatta: – Megbűnhődött, ha volt egyáltalán miért bűnhődnie. Ezt az Úristen is látta és elegendőnek tartotta. Vagy talán ez volt a sorsa és nem is volt miért megbűnhődnie, csak az ön lelkében háborog a bűntudat.
– Ha erre a kérdésre bizton tudnám a választ, valószínűleg nem ülnék itt, egy elmegyógyintézetben, és nem egy ápolónak öltözött prófétával diskurálnék. Hosszú ideig süket fülekre találtak személyemben, akik azt mondták, hogy rosszul cselekedtem. De aztán idős koromra elkezdett kísérteni szép Székelyföld elhagyása. Gyönyörűek voltak a nyarak Parajdon. Most is hiányzik a friss hegyi levegő, a sajt, a pálinka, a kürtős kalács, az emberek ízes beszéde. Nagyon hiányzik. Régen nem tudok már magamtól enni. Tudja a kezem. Nincsen benne erő. De mit nem adnék egy tányér puliszkáért, egy igazi, jó, hazai juhtúrós puliszkáért szalonnával a tetején.
– Puliszkával most nem szolgálhatok, de ha meg nem bántom, egy prominens vendéget hívtam önhöz, talán örülni fog neki. Remélem, hogy megbocsájtja nekem, hogy csak így a megkérdezése nélkül tettem, de ez egy bevett szokás. A Panteonból mindig segítségül hívok egy költőt, aki elkísér engem és felkészíti a társaság legújabb géniuszát az utolsó percekben.
Abban a pillanatban fényesség támadt és kilépett belőle Petőfi Sándor.
– Nocsak, jól látom, kedves Ézsaiás, vagy káprázik a szemem? Bár fényképet sosem láttam róla, de meg mernék rá esküdni, hogy ez az úr itt Petőfi Sándor.
– Üdvözlöm Lajos, igen, én vagyok az. Eljöttem magához, hogy elmondjam, nagyra tartom a művészetét. Keményen küzdött, ahogy annak idején én is!
– Mondja Sándor, végül is hol halt meg? Fogságban, vagy Segesvárnál?
– Álljunk meg egy pillanatra – váltott hirtelen hangsúlyt Petőfi – Mi ez a doboz?
Ézsaiás így felelt: – Ezen lehet látni, hogy hogyan vitatkoznak a parlamentben a politikusok. Olyan, mint egy ablak.
– Áhá! Szörnyű egy világ ez. De vissza térve kérdésére, kedves Lajos Waterloonál. – válaszolta Sándor mosolyogva.
– De hát az a csata sokkal korábban esett meg és nem is az osztrákokkal vívták. – értetlenkedett Lajos.
– Nekem is ez tűnt fel. – válaszolta csibészes mosollyal a bajsza alatt Petőfi, mire mindketten elnevették magukat.
– Lajos erről majd odafönt mesélek magának őszintén és bővebben. Fogadással várja önt az egész csapat a Panteonban. Gyönyörű terített asztalokon puliszkával és töltött káposztával kifejezetten önnek készítve. De ideje indulnunk már.
– Utálom a káposztát, maradjunk inkább annál a puliszkánál. Régóta nem tudok enni, de most kifejezetten megéheztem.
– Mondja Lajos! – szólalt meg Petőfi – maga egyáltalán nem ideges, hogy ezek az utolsó percei?
– Egyáltalán nem vagyok az, Sándor. Egyáltalán nem! Leéltem a magamét és már nincs több dolgom itt. Minden esendőségemmel szembenéztem és megbékéltem, úgyhogy örömet érzek a szívemben. Mennék már.
– Kedves barátom! – szólt Petőfi. Tudja sokaknak igazán nehéz és megterhelő a költőket utolsó perceikben végignézni, ahogy kétségbeesetten, vagy bűntudattól gyötörve próbálnak elszakadni a földi világtól. De Ön ezzel szemben békét áraszt. Köszönöm, hogy egy ilyen magasztos átmenetelnek lehettem tanúja és segítője. Sokat fogunk még beszélgetni mi ketten. Minden jót kívánok! Odaát találkozunk!
– Minden jót Önnek is, Petőfi úr...!
– Csak Sándor.
– Minden jót Sándor. – javította ki magát mosolyogva Áprily -Uraim, várjanak, kérem, még egy utolsó e világi percre! Önöknek is feltűnt, hogy nincs az ablakomon rács?
– Én nem figyeltem – válaszolta Petőfi.
– Mire akar ezzel utalni? – kérdezett vissza Ézsaiás.
– Egy földi vágyam még maradt. Mégpedig az, hogy a masina, ha csak egy perccel is, de előbb pusztuljon, mint én. Dobjuk ki az ablakon! – nézett rájuk felvillanyozott tekintettel Lajos.
– Jó ötlet. – bólogatott elismerően Petőfi.
– Egyetértek! – mondta Ézsaiás.
Áprily szinte megfiatalodva kipattant az ágyból és irányította vendégeit: – Na fogják meg! Mindhárman megragadták egy-egy oldalánál a televíziót.
– Egy, kettő, há–rom!
– Van súlya az Isten csapásának – szólalt meg Petőfi.
Szuszogva cipelték a televíziót, s közben Ézsaiás így szólt: – Biztos tele van politikussal!
– Akárkik is vannak benne, pusztuljanak! – felelte Áprily, s elérve az ablakhoz, egy erőteljes mozdulattal kihajították a televíziót, ami hatalmas csattanással pukkant szét a kertben. Majd elismerően az ablaknál állva mindhárman kezet fogtak egymással. Lajos így szólt: – Uraim! Köszönöm a segítségüket, a Parlament feloszlatva.
Ekkor Petőfi hirtelen eltűnt a fényességben.
Áprily még mindig kissé hitetlenkedve: – Nahát, Petőfi Sándor jött el hozzám? És együtt dobtunk ki egy televíziót az ablakon... Mondhatnám, hogy erre egész életemben emlékezni fogok, csak kár, hogy ez az utolsó percem. Adja Isten, hogy ne hallucináljak!
– Jól látta Lajos, ő volt itt. – s Ézsaiás is a fény felé lépett mosolyogva – Bátorság barátom! Nemsokára találkozunk!
– Isten Áldja! – és Ézsaiás köddé vált.
Lajos visszafeküdt az ágyára. Ismét a plafont nézte, de már nem voltak üresek a gondolatai. Gyermekkorát látta maga előtt: Brassót, Parajdot, a szüleit és repülni kezdett a múlt világában. A szénakazlak illatát és az erdei szamóca ízét érezte megint. Mintha újra otthon lett volna.
Egy enyhén molett nővér, nevezetesen Rózsika nyitott be az ajtón és gyors léptekkel Áprilyhoz sietett.
– Lajos bácsi, hol van a televíziója? – kérdezte igencsak szigorú hangnemben – Mindenki kétségbeesetten sikítozik az udvaron, mert... - majd hirtelen arra lett figyelmes, hogy Áprily zihálva próbál valamit mondani neki – Jaj Lajos bácsi! Várjon, mindjárt hozok valami nyugtatót! Ezek a hallucinációk! De majd mi teszünk róla! Mindjárt jövök! – azzal kiment a szobából és az ajtót nyitva hagyta. Lajos lassan az ablak felé fordította fejét, sóhajtott egy nagyot és lehunyta szemét. Még hallotta, ahogy eleredt az eső. Meleg nyári eső áztatta Budát 1967. augusztus 6-án, amikor megérkezett Áprily Lajos a Költők Panteonjába.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/150588