Mona: Magyarország (próza)
Megjelent:
Témakör: Düh



Magyarország

Mert mi a szép? Kérdezném. Kérdezném, ha elérnélek telefonon, de te dolgozol. Dolgozom én is, ha te hívsz, én nem válaszolok.
Mert mi a szép? - olvasod majd írásom és talán gyomron váglak vele – ami tudom, nem fájhat, aki külföldre készül, túl van már pár önvédelmi oktatáson. Gondolom.
Neked mi a szép? Tudom a válaszod, ezerszer megbeszéltük.

Magyarország. Dobogó szíve Európának és a Föld nevű bolygónak. A szenvedély lüktetett bársony-karmazsin, ahogy körülölelt minket. Lángoltak a hajnalok. Pezsegtek az éjszakák. Utak indultak, melyeken vaksötétben is ismertük a járást. Elszabott autóutak, bezuhant aszfaltjaikkal – leszakadt kasztnik, repedt beton – bokaficam. De minden szakadás szabálytalan vonala tökéletesen illeszkedett szivárványló világunkba. Minden seb tökéletlensége determinálta valódiságunkat. És az alkonyok... aranyport hintett a vörös ég.

Hótaposóban, acélbetétesben, tűsarkúban, tornacsukában, topánkában, szandálban, papucsban és mezítláb... az otthon útjain pörögtünk, röhögtünk, ugráltunk, futottunk, őrjöngtünk, bőgtünk, ölelkeztünk, csókolóztunk, szemeteltünk, majd szedtük össze más szemetét is...
Légy-szemekkel bámultak a házak, omló angyalszobrok az ereszek mentén – mindnek nevet adtunk, a park összes padját ismertük, a fákon ott a monogrammunk. Gyűlöltük, ha átfestettek egy-egy vakolat-beteg épületet, megfosztva gyönyörű ráncaitól, ismeretlen művé sikálva.
Kutyát futtattunk elhagyatott birtokokon, ráuszítva perverz pöcs-lógató pedofilokra. Ittunk sokat, táncoltunk még többet, patakokban császkáltunk. Minden fűszál ismert minket. Hát, te sem akartál soha hazamenni...
Aztán persze felnőttünk. Ezt is látta a város. Több is. Az utak messzire vittek, ahogy pitvarokból tolul billentyűkön a vér, de nem volt baj, hiszen éltünk. Tettük a dolgunkat. De emlékszel te is mindenre, és a mai nap is emlék lesz holnapra. Az enyém magyar vérben ázik, de a tiéd?

Mocskos vesében?! Ahol próbálnak kiméregteleníteni belőled mindent, ami determináltan a tiéd volt?! Ahol összezárnak igazi mocskokkal? Takaríts utánuk, szolgáld ki őket. DE TE??? Aki a szívben születtél? Aki okosabb bárkinél?! Hát milyen Isten a magyarok istene?!
Azt mondtad – tudom-tudom -, ezerszer elmondtad, hogy miért. Hajléktalan leszel. A fizudból nem jön ki még az albérlet sem. Kitoloncolt a kényszer.
A szív meszesedik. Kerreg. Már nem tökéletes semmi. Fekete fekélyekkel üli meg színes csodánkat. Idegen vérelemek ülnek elektromos vezetékeken, mint dögmadarak, és csak fosnak és fossák tele egykor virágzó földjeinket. Vérmérgezés. Genny-bugyogás. Én ráncosodom, beteg vagyok. Mélyen szeletelik hazánkat.

MIÉRT? Miért kergetitek el őket? Miért öltök meg engem? Önmagát pusztítja a szervezet.
„Gyere te is! ” - mondod.
„Nem megyek. ”
Őrzöm a szigetet. Rózsákat dédelgetek és kisbékákat. A gyermekemnek paradicsomot. Itt még ezüst a Hold, értsd meg. Még hullnak hajunkra csillagok. De valóban! Testem egyre bénább. És a sugárhajtásúak is egyre többször gázolják el felhőimet...

"Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim… "*


Megjegyzés: *Padlás



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/150543