Mona: Nora Romanova 14. (regény)
Megjelent:
Témakör: Ezerszín



Nora Romanova 14.

Ahhoz képest, hogy a szüleim messzi-messzi tájakon jártak, nálunk már hajnali hatkor nagy volt a nyüzsi. Vagy talán pont ezért...
Majdnem lezúgtam a lépcsőn, ahogy félálomban a konyha felé csámpáztam, de szerencsére a korlát még idejében elkapott, azaz hogy én őt. Lógtam egy ideig, míg csípőm a lépcső élén támaszkodott, majd valahogy mégis sikerült feltápászkodnom.
Nem láttam őket, a hajam az arcom elé zuhant, de a vihogásuk menten felébresztett. Hátradobtam a göndör zuhatagot, majd morcosan hunyorogtam feléjük. A lépcső alján álltak.
- Sajnálom, Hugi, elfelejtettem behúzni a gyerekzárat! - röhögött Ádám.
- Ha sokáig vihogsz, bátyám, elvágom álmodban az artéria carotis communis-odat!
Zsolti elismerően hümmögött.
Zsolti! Basztikuli! Csak akkor tudatosult bennem, hogy ott van és én is ott vagyok, ő felöltözve, én póló-bugyiban! Hátrahőkölve perdültem meg, kezemet széttárt ujjakkal a fenekem mögé szorítva robogtam fel.

Néhány perccel később már szalonképes állapotban libbentem be a konyhába. Az asztal rogyásig telerakva könyvekkel.
- Fúj, mit csináltok? - kérdeztem rápillantva az asztalra, majd tejet vettem elő a hűtőből.
- Agyalunk – válaszolta Zsolti és bocsánatkérően rámmosolygott.
Ránéztem és sértődötten hátatfordítottam, műzlit és tejet öntöttem egy tálba. Kanalat vettem elő és ismét feléjük fordultam, kezemben a reggelivel.
- Norc, megbeszélhetjük? - kérdezte Zsolti, mire Ádi kiváncsian pillantott fel a könyvől.
És akkor, alig hajnali hat előtt, csengettek. Ádám meglepettség nélkül pattant fel és indult az előszoba irányába.
- Norci? - szólt ismét – Várj, mit eszel?
- Műfvit – válaszoltam teleszájjal.
- Ööö... és jó ötlet?
- Mié... - és én teljesen elfelejtettem a szerencsétlenül széttört fogamat, amivel pont ráharaptam egy kemény műzlikarikára.
Nyüszítve küzdöttem le a torkomon, ami a számban volt, a tál többi tartalmát úgy öntöttem a mosogatóba, mintha lángra gyúlt volna.
- Áú! - nyávogtam Zsolti együttérző arca felé, mert még hosszú másodpercek múlva sem múlt el az éles fájdalom.
- Úh, még fáj?
- Hát miért ver engem állandóan az a rohadt Isten?! - borultam ki.
Ami telibetalálta Ferenc Atyát és hű követét, Dávidot... Ádám mögöttük állt, néma metakommunikációval fejezte ki mély felháborodását. Tenyere nyomot hagyott arcán, ahogy homlokától az ajkáig csúsztatta azt.

- Atyám! - végül Zsolti üdvözölte őket feléjük lépve, én katatón-sokkos állapotba dermedtem.
Ferenc Atya rémülten tekintett Zsoltira, annyira lesújtották a történtek, hogy egy hang sem jött ki a torkán. Hol rám, hol Zsoltira pillantott.
- Atyám, Norcinak nagyon megfájdult a foga, kérem nézze el neki... - próbálkozott Zsolti.
- Ne haragudjon Atyám! - kértem bocsánatot alig hallhatóan, mire elmosolyogta magát és hozzámlépett.
Jobb karját a homlokom felé emelte, hüvelykujjával keresztet rajzolt rá. A kettő, egymásra függőleges vonal szinte égette a bőrömet, különösen a keresztező-pont.
- Lányom, ő mindig megbocsát, ahogy én is – kezdte és megfogta a kezemet – Mi hamarabb menj el orvoshoz, nem szabad halogatni!
- Zsolti elvisz rögtön, jó? - szólt Ádám, mire bólintottam és megszeppenve szlalomoztam ki a tömegből, a lépcső felé.

Lopva Dávidra pillantottam, összeszűkült szemekkel rázta a fejét, mély megvetést üzenve, majd utánam lépett.
- Nem fájna a fogad, ha félévente megnézetnéd!
Megtorpantam a lépcsőn és egy pillanat alatt ment fel bennem a pumpa. Visszafordultam és felé lépcsőztem.
- Menj a picsába! – sziszegtem.
Önelégültem vigyorgott.
- Na és hogy vagy? Szanaszét vagdosott már a pasid? Talált már valamit? - felnevetett – A sötét lelked, Nora, nem látszik a röntgenen. De attól még ugyanúgy megöl!
- És te hogy vagy? Beakasztottad már a farkad a másod-ministránsfiú seggébe? Nem? Csak nehogy megelőzzön.
Újra megrázta a fejét.
- Alpári vagy, gonosz és romlott - fröcsögte – A hajad angyali gyűrűkben ugrál, a bőröd rózsa-illatú, és még áll a szűz-hártyád. A világ azt hiszi, szent vagy, mint a dédnagymamád. De én átlátok rajtad, Olija. Hamis vagy. A bukott angyal valós mása.
Már megint ő győzött. A torkomra fagyott a lélegzet.
- Norci, menj már fogat mosni, az isten szerelmé... ööö... légyszíves! - szólt a távolból a bátyám hangja.
De csak álltam ott megbabonázva. Szemem valami furcsa erő vonzotta az éjfekete íriszhez. Mindent tudott. Éreztem. De honnan és hogy? És anyám miért nem őt pécézte ki? Ő ugyanúgy ott volt azon az estén... Ki ő? - ömlöttek rám a kérdések, de a bátyám ismételt utasítása visszahozott a fogfájós jelenbe.
Mire újra lecammogtam az emeletről, vállamon a sulitáskával, az egyházi látogatásnak már vége szakadt.
- Este kórus-próba lesz, Norc – lépett felém Ádi egy köteg kottapapírral -, Ferenc Atya azt kéri, nézd át ezeket- egy kis módosítás!
- Hajnalban fogorvos, aztán biosz nagydoga, aztán belgyógyász-kurkászás, majd énekkar? Úgy, hogy két napos a műtéti sebem?! - fortyogtam – Bátyám, ezt nevezed te valódi kamasz-létnek?!
- Igazad van – sóhajtott-, a templomot lemondom neked, hogy tudj tanulni a holnapi dolgozatra.
- Ó, mily' nagylelkű vagy... A fogorvost mondd le! - hisztiztem.
A templomot ki nem hagytam volna a mai történtek után. Talán mégis Dávid a kulcs, még akkor is, ha folyton halálra gyalázott.

Délután ott ültem a belgyógyászat többnyire kiürült várótermében, a bátyámra várva. Néhány percen belül nyílt a lift, ő és Tamás doki siettek ki azon. Felpattantam. Míg a bátyám jelenlététől csak idegesebb lettem, a főorvos kedves mosolya most is megnyugtatott.
- Örülök, hogy itt vagy, Norci! – simított vállon, majd tovább mentünk az árnyékos folyosón, be egy vizsgáló szobába.
- Ülj fel az ágyra! - kérte Ádi.
Ledobtam a táskám és felmásztam a magas, kemény vizsgálóágyra. A doki közben néhány dolgot magához vett, és bepakolta azokat a köpenye zsebeibe.
- Szóval, mondta Ádi, hogy kemény napod van... - kezdte, miközben hozzám lépett – Hogy fogorvoshoz kellett menned reggel! - grimaszolt.
- Úhh... - jutott eszembe, és a bátyámra fordítottam a tekintetem. - Ádi, ne akadj ki... - kezdtem, mire idegesen zsebre tette a kezeit.
- De? - morgott rám.
- Leléptél a váróból, mi? - vigyorgott felém Tamás.
Ádira néztem, kikerekedett szemekkel bámult, a haja füstölt...
- Norci, tizenhét leszel... - förmedt rám, de Tamás közbeszólt.
- Ádi, én negyvenkettő leszek, mégis mindig elmenekülök – kacsintott rám a doki.
Nevettem, egészen addig, míg a bátyámra nem néztem. Vérben forgó szemei megnémítottak.
- Szóval nem csak ez a közös bennünk, Norci... - folytatta, mire közelebb hajolt, mintha súgni akarna valamit.
A szeme színe! Az írisze ugyanolyan volt, mint az enyém. Méregzöld sávok, bronz erezettel.
- Na, kitalálod? - kérdezte.
- Ugyanolyan a szemünk... - válaszoltam alig hallhatóan.
Egy pillanatra megdöbbent, majd mélyen a szemembe nézett.
- Jé, tényleg! - mosolygott.
Ádám eltámolygott a szoba másik felén lévő gurulós székig, majd rászédült.
- Nekem is hemofíliám van – folytatta -, bár enyhébb, mint a tiéd. Így aztán tapasztalatból is tudom, hogy apró sérülések belül – ujja a hasam felé mutatott – furcsa és rendkívül fájdalmas dolgokat tudnak előidézni.
- Akkor miért nem láttak semmit a sebészek?
- Mindent láttak, Norci! - mosolygott és ő is odébb lépett egy székért – De ami másnál nekik normálisnak tűnő műtéti seb-vérzés, az nálad lehet, hogy mindennek az oka.
Bólintottam.
- Fájt azóta bármi? - leült a székre és a vizsgálóágyhoz húzta, amit lejjebb engedett, hogy egymagasságba kerüljünk.
- A seb, de nem nagyon – ráztam meg a fejem.
- Az álladdal mi történt? Ez friss. - kérdezte és óvatosan megemelte az arcomat.
- Azt én is szeretném tudni – morogta Ádám és ő is közel gurult.
- Éjjel így törött le a fogam – kezdtem -, nekiestem az ablakpárkánynak.
Tamás elengedte az arcom és rámmosolygott.
- Ó, és kiről álmodoztál az ablakban? - vigyorgott, majd gyorsan hozzátette – Ha a fogad is beletörött, remélem, megérdemli a srác!
- Tamás, ne csodálkozz majd a csípőjén sem, reggel elcsúszott a lépcsőn – szólt közbe Ádi.
A főorvosnak kikerekedett a szeme.
- Hm – agyalt egy kis ideig, majd folytatta – Én úgy tudom, hogy táncolsz! - nézett rám kérdően.
- Klasszikus balett, igen – válaszoltam, mire homloka összeráncolódott.
- Egy lábon forgás, emelések... különösen nagy egyensúlyérzéket igénylő tánc. Te, Ádi! - fordult a bátyám felé – A balerinák nem szoktak esni-kelni!
- Pedig Norci elég szerencsétlen, ha szimpla járásról van szó. Egy lábon pörögni szerintem órákig is képes volna botlás nélkül.
Összenéztek és megsejtettek valamit.
- Minden idegrendszerit nézzünk meg – közölte Ádámmal, aki vizsgálati listát kezdett írni a kórlapomra. Egy-egy szónál visszafojtotta lélegzetét, és megreszketett a keze. Őt figyelve én is félni kezdtem, rettegni attól, hogy a fogászat mesemaraton lesz az „idegrendszeri vizsgálatokhoz” képest...

De a kezdet nagyon vicces volt, vagy talán csak Tamás tette azzá. Csukott szemmel orr-érintés, reflex-vizsgálat kiskalapáccsal. Behunyt szemmel egyenes vonalon járás, és nagy meglepetésükre egy állóspárgát is bemutattam. Az ultrahang csikizett, a látótér vizsgálatot is elég érdekesnek találtam. Nem volt kellemetlen a nyirokcsomók és a hasam végignyomkodása sem.
- Oké, de ha csak tényleg nem fáj a sebed, akkor ha még egy olyan egylábon forgást is bemutatsz, hazaengedlek – mosolygott a főorvos.
- Hajrá, Norc, ne gondold, hogy a nyolcvan éves nénikkel nem csináltatjuk meg!
Röhögtek. Így aztán a dupla és tripla piruette-t váltogattam legalább két teljes percen át.
- És nem szédülsz? - képedt el Tamás – Jézusom, nekem le kell ülnöm... - mosolygott és valóban le is ült.
- Nem, csak gyakorlat kérdése – lihegtem.
- És például a lépcsőzésnél jobban figyelned kell? Vagy ha egy bútort kerülsz meg, vagy egy ajtófélfa mellett mész el, sokszor beleütközöl?
- Előfordul – válaszoltam.
- Elég sokszor – javított ki a bátyám. - A biztonsági kódot is csak akkor nem üti el, ha éjnek évadján titokban kilopózik – vigyorgott felém.

Este nem mehettem el a templomba, Ádi elvitt fogorvoshoz. Már hazafelé tartottunk, amikor láttam, hogy keze meg-megremeg a kormányon. Észrevette, hogy figyelem, kínosan mosolygott felém.
- Ádám, szerinted valami súlyos bajom van? - a szavak nehézkesen jöttek ki az elzsibbasztott számon.
- Ma is minden jól ment, Norc! A sebészek már csináltak MRI felvételt, szóval, nem lehet rák például, ha erre gondolsz. Ez a sok vizsgálat elővigyázatosságból kell, valószínűbb, amit Tamás mondott, hogy egy kis bevérzés volt... - válaszolta, mégsem múlt el a rejteni kívánt aggodalma.
- Akkor miért vagy ennyire ideges? - kérdeztem rá.
- Lesznek, Kicsim, kellemetlen vizsgálatok is és persze még nem tudunk semmi biztosat – pillantott felém.

Nem akartam többet tudni. Pánik kúszott fel a gyomromból a torkomig, majd átváltozott valami egész más, de ugyanolyan furcsa érzésig, amikor megpillantottam Zsoltit cigizve a házunk előtt. A kutyák mit sem törődve vele hömbölögtek körülötte.
Amikor a bátyám leállította az autót, rámnézett.
- Szerelmes vagy? - kérdezte hirtelen.
- Jajj, Ádi... - morrantam rá zavarom mérhetetlen vörössége alól.
Elmosolyodott.
- Beszélni szeretnék vele négyszemközt, te addig pihenj le, jó?
- És mit akarsz, lefektetni a szabályokat, bátyám?
- A lefekvés szabályait?! Igen, lehet... - nem vártam meg, míg befejezi a mondatot, iszonyú zavarban voltam.
Kirúgtam a kocsiajtót és rohantam a házhoz.
- Norci, hé! - szólt rám Zsolti, mikor látta, hogy nem ő száguldásom célpontja, sokkal inkább az ajtó.
Nem jött utánam, valószínűleg Ádám már elmagyarázta neki a tényállást.

Az ágyamon hintázva, tűkön ülve alig vártam, hogy végre bejöjjön a szobámba, hogy újra lássam. Talán ő is így volt vele, mert nem tartott negyed óránál tovább a nagy beszélgetés...
Kettőt kopogott. Az ajtó-hang megragadta a szívemet és bepréselte a hangszalagjaim közé.
- Gyere! - Rekedtesen, reszketve szóltam.
- Kicsilány... - sóhajtotta, majd elém húzta a pink széket, amire leült – Ne haragudj, nem sejtettem, hogy tényleg ennyire félsz, hogy... - és akkor elnevette magát – Hogy elszöksz a váróból?! Ha tudtam volna, inkább lekésem az első műtétet! - vigyorgott.
A torkom még mindig tele volt, talán azt is elzsibbasztották. Elvörösödve vontam meg a vállam.
- Na és jól vagy? Fájt? Fáj? - kérdezte aggódva.
- Én meg nem sejtettem, Zsolti, hogy az unokatesód ennyire kedves, nem szöktem volna el... - válaszoltam szégyenkezve.
- És kórházunk nagy-tudású belgyógyászai? - faggatott tovább, míg a szék egészen az ágyig koppant. Térdtől bokáig összeért minden porcikánk...
- Tamást nagyon megkedveltem! Tök sokat bohóckodott. Képzeld, piruetteztem is neki!
- Na! - mordult fel, és a székről hirtelen mellém ugrott az ágyra. - Mostantól csak nekem piruettezhetsz, Királylány!
Kezével maga felé fordította az arcom, vigyorgása enyhe mosolyba lányult, és olyan gyorsan történt... Behunytam a szemem, majd néhány másodperc múlva újra kinyitottam. Arcomról a nyakamra csúszott a keze, szeme kérdően mélyült a tekintetembe.
- Mi az? - kérdezte, gondolom a nem-várt arckifejezésem okán.
- Te most megcsókoltál? - kérdeztem meglepetten és hátrébb húzódtam.
Zavarában nyelt egyet.
- Miért, talán nem volt jó? - kérdezett vissza bátortalanul.
És akkor felpattantam az ágyról.
- Te most csókoltál meg? - rivalltam és még mindig értetlenül bámult – Nem éreztem semmit!!!
- Ennyire reménytelen volt?
- Zsolti, a fogorvos! Az érzéstelenítő! Semmit nem érzek!



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/150349