Mona: Nora Romanova 10. (regény)
Megjelent:
Témakör: Ezerszín



Nora Romanova 10.

Már hajnalodott, amikor beértem a házba, és egyáltalán nem lettem jobban. Hibás gének, törött kromoszómák képei kavarogtak bennem, émelygésbe kergetve a gyomromat. Néha elképzeltem, hogy egy seben keresztül – mint kilyukadt gumimedence – perceken belül kifolyhat az összes vérem, de sosem gondolkoztam azon, van-e más hemofíliás a családban.
Tulajdonképpen semmit sem tudtam a felmenőimről. Nem ismertem nagybácsit, nagynénit, unokatestvéreket. Amióta az eszemet tudom, mindig menekültünk és bujkáltunk, de a pontos okát sosem kötötték az orromra. Még fel sem értem az emeletre, már iszonyú hányinger kerített hatalmába. Tömör bizonytalanságba gyűlt bennem a gyanú, hogy apám lánya vagyok-e.
Kidobtam a taccsot, majd néhány pillanat elteltével ismét. Fenomenális! Ha választhattam volna, inkább anyám rokonsága alól kerültem volna ki. De azt nem lehetett, nagyon hasonlítottam rá. Apámra viszont valóban nem, de ahogy Zsolti mondta, nem biztos, hogy örököltem a betegséget.
Legalább egy órát ültem a fürdőszoba kövén, lamentálva a rokoni viszonyokon, és azon, hogy kell-e még hánynom... Amikor felálltam, az émelygésem szédülésbe, fejfájásba csapott és a hasammal is volt valami – furcsa, itt-ott szúrkáló érzés. Besiettem a szobámba és még sokáig nem tudtam elaludni. Bíztam benne, hogy még azelőtt felkel a bátyám, mielőtt álomba merülök. Ki akartam faggatni, de végül elkésett.

A várkert ostrom alatt állt. Hamuból gyúlt a tűz, koromlelkei láthatatlan világok felé szálltak. A semmi hangja sikolyba torkollt, borzadálytól élesedett, kántálva rengette a várfalakat. Lópaták nyomán ömlött a vörös lé, macskakövön szennyes pocsolyákká gyűlve és hullt a fehér liszt-por, rá a két lovas vörös és fehér gyilkos csuhájára.

- Norci, már dél is elmúlt – Ádám hangja a Mennyekből - nem szeretnél felkelni?
- Beszélnünk kell – nyekeregtem a takaró alól.
- Mondjad gyorsan, mert be kell mennem a városba!
Válaszként csak nyöszörögtem és a fejemre húztam a takarót.
- Akkor majd később, gondolom...

Alig lépett ki az ajtón, lábra pattantam, nem törődve a hirtelen felkelés okozta szédüléssel, rohantam a fürdőbe. Toccs – és igazából csak ekkor tudatosult bennem, hogy lefekvés előtt is mennyire rosszul voltam.
- Jaj, ne! Beteg leszek! - nyávogtam félhangosan és betámolyogtam Ádi szobájába.
Az övé a fürdővel szemben volt, így nem is próbálkoztam eljutni a sajátomig, bevetődtem az ágyába. A plafon forgott, a szoba hullámzott, ha behunytam a szemem, mindez csak fokozódott. Égetett a bőröm, a hasamban bolyongó szúró érzés egyre inkább a jobboldalra húzódott.
„Meg fogok halni” - rémisztett meg a gondolat és már az sem érdekelt, kinek a lánya, fia, borja vagyok. Kezdtem igazán rosszul lenni.
Amikor kissé enyhült a szédülésem, az éjjeli szekrényen álló kisórára pillantottam. Ádi alig egy órája ment el. Fantasztikus! Amikor orvos kéne, lelép. Tekintetem újra a plafon felé fordítottam. Fájt a hasam, mintha apró lángnyilak fúródtak volna belém egyre mélyebbre, egy pontba sűrűsödve, alul, a csípőm felett.
„Biztos a csípőm fáj, a rossz lábam végleg feladta a harcot! ” - gondoltam, majd megmozgattam a combomat. Hiba volt. A fájdalom úgy csapott bele a hasamba, hogy alattam az ágyat is kettészelte, nyüszítve gurultam a jobboldalamra megesküdve magamnak, hogy soha többé nem mozgok, inkább kérek Karácsonyra egy kerekesszéket.

„Hol van már Ádi? Mire hazaér, meghalok” - villant belém a gondolat és lelki szemeim előtt megjelent saját holttestem, ahogy megmerevedve, hullafehéren, üveges szemmel hever a bátyám ágyán. Szemem hirtelen a könyvespolcra tévedt, azon egy könyvre, nagy piros betűkkel állt a borítóján: „Hasfájás”
„El kéne kúsznom odáig” - gondoltam és pont eddig tartott a nagy mozdulatlanság-esküm. Nyikegve-nyekegve másztam le az ágyról, négykézláb csúsztam a padlón, majd bal kezemmel vettem magamhoz a súlyos tárgyat. Próbáltam a földön ülve maradni, de egyre durvábban lüktetett a hasamban az a pont, így valahogy visszakínoztam magam az ágyba.
Oldalt fekvő helyzetben találomra csaptam fel a könyvet és olvasni keztem:

„Graviditas extrauterina: minden olyan terhesség, amikor a megtermékenyített petesejt nem a méh üregében ágyazódik be, méhen kívüli terhességnek hívunk” - Terhesség? Na ne... - sóhajtottam, majd jó pár lappal tovább lapoztam.
„Pancreatitis*: övszerű fájdalom, amely gyakran a hátba sugárzik” - Nem, ez sem jó – nyafogtam és adtam egy utolsó esélyt a dolognak.
Becsuktam a könyvet, majd újra kinyitottam:
„Appencicitis” - Hát ez meg mi a cici fene? - olvasni kezdtem és inkább többé, mint kevésbé, stimmeltek a leírtak. „A kezelése: műtét, amelynek halogatása életveszélyes szövődményekkel járhat. ”

Hát ez nagyszerű! És akkor elképzeltem a testem, mint felfújt gumimedencét. Csak egy vágás, és már ömlik is ki a vér. Engem nem lehet megműteni! Én elvérzem! Viszont ha nem vágnak belém, akkor is meghalok...
Döbbenten csuktam be a könyvet, és dobtam az ágy végébe. Felküzdöttem magam a párnáig és a baloldalamra kucorodtam.
- Oké, készen állok! - szóltam az ég felé - döntve sorsom felett.
És akkor csengettek. Szemem kikerekedett és átkozni kezdtem magam. Nem vagyok normális, hogy idehívom a Halált! Kulcsa is volt és a biztonsági kódot is tudta!
Aztán rádöbbentem, kissé valószínűbb, hogy a bátyám jött haza...
- Ádi! - kiáltottam, amennyire kínlódásom engedte.
Néhány másodpercig vártam, majd felemeltem a fejem a párnáról, hogy halljam, ha jön válasz. Nem jött, csak léptek hangja a lépcső felől.
- Mégis csak a kaszás... - motyogtam magam elé, majd bebújtam a paplan alá.
Minden mozdulat égetett. A bőrömet a puha szövet alatt, mintha smirgli csiszolta volna. A hasam nyilallt, a pánik fojtogatott.

- Hahó!
Nem a Halál jött... Zsolti. Rosszabb!
- Norci! - a szomszéd ajtón kopogott.
- Ádám szobájában vagyok! - szóltam és kimásztam a takaró alól.
Kettőt kopogott, majd benyitott.
- Úgy tudtam, hogy titokban orvosi könyveket falsz!
Ádám megszállott volt. Nem tudhattam, hogy más orvos szobája hogy néz ki, de a bátyámé fulladásig volt tele szakkönyvekkel.
Széles vigyorral futott az ágyhoz és úgy ugrott rá, mint egy gyerek. Nagyot nyikkantam, ahogy a rázkódás ezer nyíllal szúrta át a hasam.
- Mi van? - nézett rám aggódva.
- Betörtél? Honnan a kulcs? És a kód, azt meg honnan tudod?! - rivalltam rá nyekeregve.
Újra mosolygott és szórakozottan a kezébe vette a hasfájós könyvet.
- Összefutottam Ádám bátyáddal – belelapozott a könyvbe és vigyorogva folytatta – Ádám bátyám, Pápán járván, száját tátván... hogy is volt a mondóka?
- Ne akard, hogy téged is a kretének közé skatulyázzalak! - morogtam rá flegmán.
Haldokoltam, ő meg itt nyenyerészett... Nem válaszolt, csak vigyorgott továbbra is.
Néhány pillanatig csak néztük egymást, végül én győztem. Letörölte arcáról a mosolyt.
- Mi bajod van? - kérdezte és kissé feljebb emelte a könyvet. - Beteg vagy? - kérdezte könnyedén.
- Nem – kezdtem és minden anyámtól örökölt gúnyt beleadtam - igazad volt, titokban orvosi könyveket falok...
Újra mosolygott.
- Na és mi a diagnózis?
Nem válaszoltam. A hasam élesen lüktetett, rettenetesen féltem, az orvos bátyám sehol, minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy ne törjek ki zokogásban. Ő pedig még mindig vigyorgott! Biztosra vettem, hogy soha nem fájt még semmije.
- Norc! Hol fáj a hasad? - nyaggatott, és végre tartott egy pillanatnyi „mosoly-szünetet”, mire a könyv felé mutattam.
- Valami cicitisz...
- Cici?!
Na és ez kiverte nála a biztosítékot, szakadt a röhögéstől, mire tekintetem gorombábbá vált. Nagynehezen összeszedte magát és folytatta.
- Milyen cici...? - de pukkadozott...
- Jajj, valamilyen apró...
- Apró cici?
Szélesen vigyorogva döntötte tekintetét a D-kosaras mellem felé. Ellilult a fejem és karjaimat elé kaptam.
- Bunkó – közöltem és a könyvért nyúltam – na, add ide!

De tartanom kellett volna a „nem-mozgok-esküt”, előrenyúltam és egyszerre úgy éreztem, minta ketté szakadt volna a testem a csípőm vonalában.
- Ááá! - jajgattam, mindkét kezemmel a pontot nyomva, amitől csak még jobban fájt, így csak szerencsétlenkedve szeleteltem hasam előtt a levegőt, majd bőgve ránéztem. - Ezt műteni kell, Zsolti! Te meg sebész leszel! És nem tudod, miről beszélek?!
Arcáról egy pillanat alatt fagyott le a vigyor. Az ágy végéből mellém csúszott, bal csípőjét az enyémhez nyomta. Halálra rémültem a hirtelen közelségétől. Egy másodpercig még zavarba is jöttem, de aztán megpróbáltam feljebb csúszni tőle, akkor azonban újra nagyon fájt.
- Appendicitis? - kérdezte és kezdett rekordot dönteni komolyságból.
- Az – még mindig zokogtam –, és ha nem lennél ekkora marha, már rég rájöhettél volna, de te csak röhögsz!
Kezével a pólóm felé nyúlt, mire elapadt a könnyem és rémülten rámordultam.
- Várj, mit csinálsz? - Kezét visszahúzta.
- Mit? Megnézlek, a végén még igazad lesz, basszus!
- Nem! Szállj le rólam – rivalltam rá és reszketni kezdtem. - Majd... majd... - nyökögtem.

Nem akartam, hogy így érintsen meg először... Mint egy orvos... Eszembe jutott a csaja, akit kedvére tapizhatott, ezután már semmi módon nem akartam, hogy hozzám nyúljon. De Zsolti beszigorodott.
- Mit majd, Norci? - húzta ki magát – Franc se tudja, Ádi mikor ér vissza. Vagy hívjam ki a háziorvost, csak mert szégyellős vagy előttem? Találkoztál már vele? A saját feleségét nem ismeri fel, nem hogy... Otthon nyammog fogatlanul a vasárnapi ebéden, szerinted mit szólna, ha iderángatnánk, amikor én sokkal jobban értek hozzá?! - fújtatott.
- Szóval, műtöttél már ilyet?
- Százat, Norc, de lehet, hogy százegyet! Tizennyolc után már nem számoltam.
Kezdtem belenyugodni a sorsomba...
- Olyan nagyképű vagy, olyan egoista! - vágtam a fejéhez, nem válaszolt, csak a vállát rángatta.
- Na jól van. Oké – egyeztem bele és már a gondolattól szétremegtem magam.
Keze ismét a pólóm felé nyúlt, amikor hirtelen megragadtam a csuklóját. Kérdően rámnézett.
- Várj! Zsolti! Figyelj, nagyon fáj! Nagyon! Légyszi, ne brutálkodj, jó? - hisztiztem és akaratlanul egyre jobban szorítottam a kezét.
- Miből gondolod, hogy brutális vagyok? - kérdezte egy leheletnyi mosollyal, amitől egész más körülmények között elolvadtam volna, de most ott hasogatott valami bennem, amit megnyomni készült... - Te viszont, figyi! Ááá, eltöröd a kezem!
- Bocs... - engedtem el a csuklóját, újfent elvörösödve.
- Ne félj! – próbált nyugtatni, amitől aztán végképp a pánik kezdett kerülgetni. - Na, azt kéne, hogy felhúzod a lábaidat – beszélt a térdem alá nyúlva és megcsinálta helyettem.
Ahogy elengedte a lila foltos végtagjaimat, azok mint a nyárfalevelek, reszkettek a tér minden irányába.
- Nyugi már, Kicsi lány! - próbálkozott, aztán szerintem látta, hogy semmi esély nincs rá, mert folytatta – Szólj, ha fáj! - mondta és feltűrte a pólóm.
- Ó, észre fogod venni! A térdemet az arcodban...

Hang nélkül mosolygott, majd lefelé tekintett a hasamra. Nagyot sóhajtva elfordítottam a fejem, majd azonnal vissza rá, amikor váratlanul a hasam baloldalát tapintotta, nem ott, ahol fájt.
- Te, biztos tudod, miről beszélek? A másik oldalon fáj!
Nem válaszolt, koncentrálva felnézett a szemembe, miközben tovább nyomogatott. Tényleg nem volt brutális, nagyon finom volt a keze...
És én belevesztem a barna szemekbe... teljesen elfelejtettem, hogy közben félni kellene. Egy pici szúró érzés zökkentett ki, akkor megugrottam a keze alatt.
- Érzékeny? - kérdezte, de nem hagyta abba, haladt egyre jobbra és egyre jobban élesedett a fájdalom.
Egy ponton felszisszentem és lenéztem a hasamra. A vörös minden árnyalata ezredmásodpercenként cikázott az arcomon a megdöbbenéstől. Az ujjai annyira lent voltak, hogy hozzáért a bugyimhoz.
Elengedett és átölelte a dalmata-mintás combjaim...
- Na, túl lehetett élni, nem? Te, Királylány!
- És minden betegednek ölelgeted a combját? - hepciáskodtam, válasz nélkül elengedte és folytatta.
- Hánytál?
- Háromszor.
- De mióta fáj? Éjjel még semmi bajod nem volt! Leszámítva a műbalhét!
- Hm – morrantam rá rosszallóan - amikor bejöttem, egyből taccs volt...
- Láz?
- Passz.
Homlokomhoz nyomta a kezét, de nem kommentálta.
- Szóval, meg kell kérdeznem – kezdte nehézkesen, és akkor nem is tudom, mi ütött belém.
- Nem méhen kívüli terhesség! - vágtam közbe.
Látva sosem ismert zavarát, legszívesebben elsüllyedtem volna, de ezt még fokozni is tudtam.
- Még szűz vagyok.
Köpni-nyelni nem tudott. Én pedig centikkel lettem kisebb.
- Szóval olvastam erről is! - próbáltam menteni a helyzetet, és sikerült is, felkiáltójelek csillanását láttam a szemében.
- Tökéletes differenciál diagnózis! - tért vissza ő is az életbe.
- Kedves egészségedre! - próbáltam nevetni, de nagyon fájt az az izé.
- Én igazából – arcán ismét átfutott az alig látható pír – a véraláfutásaidra gondolok. Megüthette? - köhintett – Megüthetted a hasadat is?
- Nem – válaszoltam határozottan.
- Értem, de... - nyelt egyet – ugye tudod, hogy köt a titoktartás? - kérdezte komoly szemekkel.
- Az orvosi?
- Az is, és minden más is!
- Akkor elmondod, hogy miért kellett eltűnnöd? - kérdeztem, és nagyot sóhajtott.
- Igen, a kettő összefügg – mondta, majd felállt - mindent elmondok majd, de cserébe ugyanezt kérem!
Bólintottam, bár tudtam, hogy ebben egyedül nem dönthetek.
- Na, utolsó kérdés: mi van az amfetaminnal?
- A bemutató óta nem... - válaszoltam.
- Gyere, menjünk! - szólt és nyúlt értem, fel akart segíteni.
- Várj! Engem nem lehet megműteni, én elvérzek! - jutott eszembe és rémülten néztem fel rá.
- Amíg engem látsz, nem vérzel el - közölte és kiszedett az ágyból.

Sietve távoztunk ezután, csupán egy cetlit hagyva Ádinak a hűtőn:
„Városi kórház, sebészet, vakbélgyulladás. U. i.: hozz pizsit, fogkefét meg az alvósmacimat. N & Zs"


Megjegyzés: *Hasnyálmirigy gyulladás



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/150237