Cs Nagy László: Sópiramis (28) (sci-fi)
Megjelent:
Témakör: Fantasy



Sópiramis (28)

A hatalmas lánctalpas gépek egymás után emelték ki a piramis oldalából a jókora sótömböket, hogy utat nyissanak az építmény belseje felé. A kavargó hóvihar kissé nehezítette a munkát, de lassan elkészült a mintegy száz méteres folyosó, aminek végén hozzákezdtek egy kis kamra kialakításához. Az alig tíz négyzetméteres helyiség belső terét először megszabadították a szilikonbevonattól, majd a hatalmas turbóhőlégfúvók segítségével kemény, zománcos réteget égettek a falakra és a mennyezetre. A néhol sötétebb, néhol világosabb, barnán fénylő réteg sejtelmes külsőt kölcsönzött a lámpák fényében a teremnek. Minden készen állt az újkori piramisban, hogy örökre befogadja különös halottait és magába zárja a teremtő tudás még meg nem ismert titkait.
Aztán, mintha a természet is felismerte volna a pillanat ünnepélyességét, egyszeriben elállt a szél. A kavargó hópelyhek még lebegtek egy darabig a jégmező felett, majd temetéshez illő csendbe burkolózott a vidék.

A "CSILLAGVÁNDOR", ahogy maguk közt elnevezték a hajót, lassan ereszkedett lefelé a mély aknába, s mikor végképp eltűnt a sírját körülállók szeme elő, Deb még utánahajított egy drótokra fagyasztott jégvirágcsokrot. Ahogy meglazultak a tartókötelek, jelezve, hogy a hajó célba ért, Dave szólt a műszakiaknak:
– Jegeljétek be! Örökre!

A három szarkofág már a lánctalpas szállítón várta, hogy elinduljanak velük a sír felé. A menet nem volt olyan pompázatos, mint valaha a fáraókat kísérő lehetett, de szomorúságában és ünnepélyességében hasonlított elődjéhez. Méltóságteljes volt és felemelő. Ahogy elérték a sópiramisokat, a jármű apró hóförgeteget kavarva megállt a bejárat előtt. Senki nem akart mozdulni, mintha attól félne, hogy megzavarja a szarkofágokat körülölelő nyugalmat. A hosszú csendet Pit halk szava törte meg.
– Mr. Hemriksen... talán elkezdhetnénk.
– Igen… Azt hiszem… elkezdhetjük.
A műszakiak leemelték a szarkofágokat a lánctalpasról és egyedi terhükkel néma, lassú menetben elindultak a piramis belseje felé. Mert valóban egyediek voltak, akiket temetni készültek. A barnán csillogó teremben egymás mellé helyezték a három űrkoporsót és körülállták az idegen világ küldötteinek ebben a világban rekedt testét. Beszédet senki nem mondott, nem nagyon lett volna mit. A pillanat királyokhoz méltó volt. Fenséges, szomorú, néma és mégis beszédes. Az élő élet temette az élet holt királyait. Nem voltak kincsek, amiket melléjük helyezhettek volna, hisz maguk voltak a KINCS. Az érték bennük, a testükben rejlett és ennél többet földi ember nem adhatott nekik.
– Talán lesznek a jövőben archeológusok, akik egyszer majd feltárják a csillagfáraók sírját – mondta alig érthetően Dave.
Ahogy kiértek újra a szabadba, Pit mondani akart valamit, de hangját elnyomta a hatalmas hómaró zaja, amely a kamrába fújta a sírt lezáró hóförgeteget.
Helyükre kerültek az utolsó sótömbök is és ezzel bezárult a királysír, amely magába zárta a legnagyobb uralkodók testét.

Egy évvel később. WWCo. konferencia.
Előadó: Professzor Gordon.
–... és bízhatunk abban, hogy egyszer valamikor visszajönnek! Eljönnek és magukkal hozzák, hogy átadják a kódot… a kódot… a kódot… a kódot… a kódot…
Pit csapzottan az izzadtságtól felriadt, kiugrott az ágyból és a rendetlen szobában bukdácsolva botladozott a számítógépéhez, fellökve a széket. Bekapcsolta és rögtön elindított egy kódfejtő programot.
– A kurva életbe, majdnem elmulasztottam a Nemzetközi Fejlesztési Bankot!
Míg a képernyőn villámgyorsan pörögtek a kódfeltörő jelei, a fürdőszobába ment és leöblítette az arcát hideg vízzel, hogy kissé felfrissüljön. Furcsa érzés fogta el, ahogy a máskor oly jelentéktelennek tűnő folyadék végigcsorgott az állán. Ahogy visszament a géphez, végignézett a rendetlen, sötét szobán és egyszerre mindentől elment a kedve.
Hanyagul leütötte az ESC billentyűt, halvány mosoly szaladt át a szája szegletén, majd egy rendetlen kupac alól előhalászott egy farmert és egy gyűrött pólót. Leült az ágyra és kissé elgondolkodva magára húzta a ruháit. Az ajtóból még egyszer visszanézett, majd leoltotta lámpát.
Az utcasarki Kosinsky-bisztró ajtaja most is, mint mindig az elmúlt évek során, iszonyatosan nyikorgott, ahogy belépett. A pulthoz sétált és felült a székre egy kissé már kótyagos nő mellé.
– Helló, Mrs. McNiel! Hányadik?
- Eeeeeez… mi maga, Carlson? A vörös kereszt? A francba, megint kilöttyent!
– Egy sört! Nem kéne annyit innia.
– Jé… de bööööölcs lett… újabban!
– Hát lehet… Segítek hazamenni, ha gondolja.
– Seeegiiit… He-he… nekem maga ne segítsen! Jó!
– Oké, oké, oké, oké… de mondja, miért nem kezd újra valami értelmeset csinálni?
– Értelmeset? Nincs... nincs itt… már értelmes dolog! Nincs egy... egy jó... sztori...
– Talán ha megpróbálna... ha megpróbálná a sztori mögött meglátni az embert is... higgye el… én tudom… érdemes!
– Az EMBERT? Carlson! Mióta lett... ilyen... javít... hatatlan… álmodozó?

Ugyanebben az időben a WBI-székház egyik tárgyalója:
– Gondolja, hogy rájöhet Carlson valamire?
– Kizártnak tartom. A bevésést mindenkinél végrehajtottuk. Bár nem rossz koponya, de az agya ugyanolyan csenevész, mint bárkié...
– Na igen, de hátha....
– A kódot nem találtuk a hajó memóriájában, tehát még nem hozták magukkal. Majd egyszer… talán. De menjünk, mert már éhen halok.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/149883