Cs Nagy László: Sópiramis (24) (sci-fi)
Megjelent:
Témakör: Fantasy



Sópiramis (24)

A hallgatás ez esetben azt jelentette, hogy egyetértenek Dr. Korstein javaslatával és a kis csapat, mögöttük Mrs. McNielsszel és a kamerával, belépett a hatalmas henger nyitott ajtaján. Mindannyian elégedetten nyugtázták magukban, hogy Carlson nem állított valótlant, mikor azt mondta, fogalma sincs, miként került a hajó fedélzetére. Különös módon semmilyen felvonórendszer nem volt a cső belsejében s mégis, szinte pillanatok alatt a kékes ködben találták magukat, a földtől mintegy öt méter magasan, a hajó belső terében. Semmi nem volt a lábuk alatt, mégis úgy sétáltak a levegőben, mintha valamilyen szilárd felületen járnának. Ami a tudóscsoport szeme elé tárult az idegen hajóban, minden eddigi elképzelésüket felülmúlta. Egy különleges erőtér emelte a magasba őket, ami Osinaro professzor szerint minden bizonnyal a bejárat nyitásával egyidejűleg aktivizálódott. Megmagyarázhatatlan érzés volt úgy járni a levegőben, hogy közben nem érintett semmit a lábuk.
– Még csak elképzelni sem tudom, mióta lehetett a jég alatt ez az űrhajó, de hogy működőképesek maradtak bizonyos részei a mostoha körülmények ellenére, ez maga a csoda! – suttogott Derloo professzor, mintha attól tartana, hogy megzavarja ezt a földöntúli, fagyott csendet. Érdekes módon a hajó belsejében nyoma sem volt a kinti hidegnek, annak ellenére, hogy a jégsírból történt kiemelés óta a sarki időjárás nem kényeztette el a bázison dolgozókat és a hőmérséklet nem emelkedett mínusz negyven fok fölé. A sejtelmes kékes köd kissé borzongatóvá tette a légkört, de miután hozzászoktak a látványhoz, egyáltalán nem volt zavaró. Sőt, kimondottan kellemes érzés volt, ahogy minden lépésnél enyhén gomolyogva körülvette őket. Elsőnek Carlson mozdult meg, látva, hogy a többiek kicsit félnek attól, hogy biztos talaj nélkül tegyenek pár lépést, míg kijutnak a cső közepéről a hajó valóban szilárd részére. Később már valamennyien olyan természetességgel mentek keresztül a tíz méter átmérőjű űr fölött, a levegőben járva, mintha ez lenne a földi dolgok legtermészetesebb menete. A hajótest belseje lenyűgöző látványt nyújtott. Körben, a teljes felületen, enyhén ívelő műszerrengeteg vonta magára a tekinteteket. A műszerek vonala kis eltéréssel követte a külső, legömbölyített forma vonalvezetését és bármerre mozgott is a szemlélő, minden irányból valamennyi műszer tisztán kivehető volt, a köd ellenére is. Ezt a folyamatos körformát csak a hajó egyik oldalán lévő, három kinyúló csúcs szakította meg, melyek közül a két szélső valamivel hosszabban nyúlt előre a jégmező fölé. A csúcsok oldalán az alakot követő ablakszerűség volt látható, de kilátni mégsem lehetett egyiken sem. Sehol nem látszottak világításra szolgáló berendezések a hajóban, ennek ellenére kiválóan lehetett tájékozódni és látni.
– Nem hazudott! Ezek valóban emberek! – hangzott az első mondat, Dr. Jensen szájából, azóta, hogy a fedélzetre tették a lábukat. A középső, rövidebb kicsúcsosodás előtt lévő, félig ülő, félig fekvő helyzetű különös berendezés mellett állt és az ismeretlen felszerelésbe öltöztetett alak sisakjának sötétített fedőrészét feltolva tartotta. Egy pillanatra mindenki meredten bámult rá, a rengeteg látnivalótól teljesen elfeledkeztek az idegenekről. Gordon és Korstein professzor azonnal odasietett s megálltak a zárt burkolatú berendezés mellett. Ahogy a feltolt ellenzőn bepillantottak, legnagyobb meglepetésre, valóban egy emberi arcot pillantottak meg. Fagyásnak, vagy sérülésnek a legkisebb nyoma sem látszott a nyugodt férfiarcon, teljesen olyan volt, mintha valami furcsa, mély álomban feküdne előttük.
– Nos, talán ennyit a marslakók külsejéről! Ez mindenképpen nagyon érdekes felfedezés! – szólalt meg első meglepetéséből felocsúdva Dr. Jensen. – Bár ez a szerkezet eltakarja a test többi részét, de egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy emberi alkatot rejt.
– A franc vinné el, sehol még csak komputerhez hasonlót sem látok! – méltatlankodott Carlson kissé távolabb. – Nem tudom, mi a franccal vezérlik ezek ezt a szardíniásdobozt!?
– Kedves barátom, most úgy látszik, ön nem tud elszakadni a földi valóságtól! Ne keressen olyat, ami a mi szemünknek természetes. Azt itt nem talál! – magyarázta Osinaro professzor. – Létezhetnek általunk nem ismert vezérlési módok. Mi még csak a komputereknél tartunk, de ez nem jelenti a lehetőségek végét.
– Bravó! Mindjárt lehidalok! Akkor most találjak valami teljesen ismeretlent, amiről még az ilyen agyasoknak sincs halvány elképzelése sem!? De hát itt lényegében minden ismeretlen!
– Ön mondta, kedves barátom, improvizáció! Az új felfedezéseknél csak az segít!
Tovább folyt a vizsgálódás és most már Pit kivételével mindannyian a három pilóta körül álltak. A szarkofágszerű berendezés, amiben a pilóták feküdtek, külső ránézésre, követte a test formáját, ami igen is emberi alak volt. A középső csúccsal szemben helyezkedett el – valószínűleg a parancsnoké – kissé előbbre a másik kettőtől az egyik szerkezet. A fejrészen kissé megemelve, a csúcs irányába tekintett, félig ülő, félig fekvő helyzetben. A társai kissé hátrébb foglaltak helyet, ugyanebben a testhelyzetben. Nagyban hasonlított a szerkezet egy földi fogorvosi székhez. Ami eltérő volt, az az, hogy a testeket teljesen befedő, szilárd burkolattal rendelkezett. Semmilyen vezérlőegység vagy monitor nem volt egyikük előtt sem, így találgatások kezdődtek a hajó irányítását illetően. A legmerészebb feltevések is elhangzottak, de semmivel nem jutottak közelebb a valósághoz, sőt elképzelésük sem volt, miként működik a hajó irányítási rendszere. A teljes belső teret átvizsgálták, de sem kapcsolóknak, sem pedig valamiféle, emberi értelemben vett logikus egységnek nem bukkantak nyomára. A falakat rengeteg jelzőlámpához hasonló kis négyszög és kör alakzat borította, de valamennyi – mintha élettelen dekoráció volna – szürkés-barnás színével teljesen egybeolvadt a hajó belső falával.
Mintha soha sem lett volna semmilyen funkciójuk, a vak lámpácskák nem árulkodtak arról, hogy valaha is fényt adtak volna.
A pilóták köré sereglett felfedezők azt próbálták kideríteni, miként is lehetne felnyitni a szarkofágokat, hogy alaposabb vizsgálat alá vethessék a szerencsétlenül járt idegen utazókat. Osinaro professzor a már ismert fényérzékelős módszerre szavazott, de ezúttal a tüzetes vizsgálat sem járt eredménnyel és nem találtak a szarkofágon semmit, ami a hajó nyitását vezérlő egységhez hasonlított volna. Carlson továbbra is rendíthetetlenül kutatott valami nyom után, ami a hajó vezérlésére utal, de be kellett látnia, hogy vagy jól elrejtették azt, vagy a földi komputertechnika már csak golyótologatós számológép ehhez a technikához képest. Fél füllel hallotta a szarkofágok mellett vitatkozó tudósok hangját és magában mosolygott a különböző ötletek hallatán, de valamiért nem volt kíváncsi rá, mire jutnak az okosok a berendezés felnyitásánál. Saját gondolataival volt elfoglalva és úgy járkált a hajó falát borító, élettelen berendezések előtt, mint egy holdkóros. Többször átsétált a hajó teljes belső terén, valami hasonlóság után kutatva a különböző alakzatok között, hátha felfedez egy apró kis motívumot, ami elvezeti a fedélzeti komputerhez. Nem jutott eredményre és ettől egyre idegesebb lett. Amint egy alkalommal épp átrohant az egyik oldalról a másikra, teljesen gondolataiba feledkezve, egyszer csak a hajó közepén, a feljárócsőben zuhanni kezdett. Átvillant az agyán, hogy túl fiatal még ahhoz, hogy meghaljon és pont a nagy felfedezés előtt. Egy szempillantás múlva, a többiek csodálkozó tekintetétől kísérve újra megjelent a cső közepén, lassan felfelé lebegve. Ahogy első rémületéből kicsit magához tért és óvatos léptekkel kiegyensúlyozott a hajó biztos fedélzetére, a többiek azonnal nekiestek kérdéseikkel.
– Carlson, mi a fene volt ez? Nem tud egy percig sem nyugodtan maradni? – rohanta le Dave.
– Maga ott is leesik, ahol mások teljes biztonsággal lépkednek! – jegyezte meg Mrs. McNiel.
– A francba! Mi olyan érdekes abban, hogy egy cső lyukas? Egyébként fogalmam sincs, mi történt és hogy miért nem estem le! De azt ajánlom, kerüljék el a hajó közepét, úgy látszik, önállósította magát!
– Valamiért nem nagyon tetszik az idegeneknek! Még a hajójuk is igyekszik megszabadulni magától! – kontrázott rá Deb.
– Mondja, Mrs. McNiel, miért nem foglalkozik valami hasznossal? – vágott vissza Pit. – Segítsen inkább annak a szerencsétlennek a sisakját lerángatni, látja, hogy a sok okos nem boldogul vele!
– Ebből talán elég lesz, nem kell egymás torkának esni, mert történt egy kis baleset – szólt közbe Osinaro professzor. – Koncentráljunk, kérem, a feladatra. Egyébként, Mr. Carlson, ha már így kikelt az okosok ellen, talán javasolhatna valami célravezető megoldást!
Pit elengedte a füle mellett az epés megjegyzést. Megkerülve a helyet, ahol az előbb a mélybe zuhant, egyszerűen odasétált a pilótához, rövid ideig nézegette a sisakját, majd kétoldalt a tenyere közé fogva kissé megemelte és egyszerűen lehúzta a fejéről. Ahogy megemelte, halk, rövid zümmögő hangot hallatott, amitől kissé összerezzent, de nem akarta mutatni a többiek előtt a félelmét és mikor a művelet végül sikerrel járt, a sisakot egyszerűen a professzor kezébe nyomta.
– Ehhez kell három diploma és a doktorátus? Nyugodtan jelölhet a díszdoktorok közé! – mondta, majd visszatért az előbbi foglalatossághoz és élénken keresett tovább a műszerek között. A tenyerében enyhe bizsergető érzés támadt, ami nem akart elmúlni. Nem volt kellemetlen, de mindenképpen oda kellett figyelni rá. Amikor a sisak azt a kis zümmögő hangot hallatta, akkor érezte először ezt az érzést. Valahogy teljesen megváltozva szemlélte azóta a hajó belsejét. Nem tudott meg róla többet azóta sem, mégis az az érzése volt, mintha része lenne az egész rendszernek, csak még keveset tud a működéséről. Néha a többiekre tekintett, nem néznek-e rá furcsa szemmel. Úgy érezte, esetleg külsőleg is valamifajta változáson ment át, ami talán meglátszik, de mindenki nagyon el volt foglalva a pilótával és rá sem hederítettek. Az egész érzés csak pár másodpercig tartott és lassan el is múlt. A bizsergés a tenyerében mintha mindig is ott lett volna, már nem volt egy cseppet sem kellemetlen és kisvártatva már nem is törődött vele.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/149833