A zenebohóc
Úgy nevetek néha, mint a zenebohóc:
arcomon maszk, fejemen kóc,
szívemben halomra nőtt bánat.
Ezért viselek gyakran színes ruhákat.
A színek talán elfedik, rejtik a bohóc
könnyeit, ha a torz mosoly alatt
esténként újra és újra
az ajkára fagy. A pódiumon ezért
sírni nem szabad, mert a lemálló,
tarka álarc alól - ahogy a vakító
lámpák alatt meghajol -, szétárad,
lecsorog a szenvedés, és zokog a lelke,
hogy végre szabad, és az lehet,
aki volt valaha: gyermek, aki szívéből
sír és kacag megint, ha letörlöd
sápadt bohóc-arcáról a világ
összegyűjtött, keserves könnyeit.