Berpalota: A nyugdíjas (novella)
Megjelent:
Témakör: Elmélkedés



A nyugdíjas

- Kedves Mária néni, ébren tetszik lenni? – kérdezem közel hajolva hozzá, miközben a műtősfiúk éppen az ágyra tették az idős, frissen operált hölgyet.
- Igen. De azér’ egy kicsit még kába vagyok. Mög fáradt is…
Nevemet mondom, igazából nem remélve, hogy meg is jegyzi, de talán jó néven veszi, ha tudja, ki is lesz most egy bő félórán át kényszerű beszélgetőtársa.
- Most látom csak itt, a papírokon, hogy Mária néni már elmúlt hetven. Nem is gondoltam volna, hogy betöltötte, olyan kis filigránnak tűnik nekem. – szóltam hozzá, hogy egy kicsit hízelegjek neki, miután felmértem törékeny és meggyötört vonásait, eres kezeit, munkában elgörbült ujjainak perceit.
- Bezon’, fiatalember, már bőven túl.
- Mondhatjuk akkor, hogy most éppen két hetes? Azt hiszem, ezt ilyenkor így szokás már emlegetni.
- Igen. Pont annyi. – mosolyodott el. Mán be is tőtöttem a két hetet.
Éppen hetvenhét… Nem rég múltam…
- Tényleg jól tartja magát. És ahogy a kezein az ujjait elnézem, nem úgy fest, mint aki egész életében kímélte volna magát. Mivel foglalkozott régebben, nyugdíj előtt? – érdeklődtem tőle abban a reményben, hogy talán mesél nekem azokról az időkről, amik falusi szüleim gyermekkorát idézik majd fel előttem.
- Nem mondhatnám, hogy könnyű vót a munkám. Majd’ hatvan esztendeig gazdálkodtunk a férjemmel, otthon. Vótak jószágok is, meg száz hód földünk. Minden vót! De mán az uram möghalt, a fődet bérbe köllött kiadni, mer’ egyedül nem bírom én mán…
- Miket termesztettek, Mária néni?
- Mindönt fiatalember, mindönt! Vót ott árpa, búza, kukorica, mög ződségök is. Az uram inkább az állatokkal foglalkozott, én a főddel. Sokáig tartottunk disznókat. Mög baromfit, mindön félét.
- Tehén is volt?
- Bezon’, hogy! Két tehenünk adta a tejet. Hajnalba’ fejtem űket, aztán mög a tejből készítöttem tejfölt, túrót, de néha még vajat is köpültem. Mindig hagytam, hogy magától aludjon mög a tej és úgy szödtem le a fölét… - magyarázta, hogy én is értsem, miféle mesterség is volt az övé. Úgy tűnt, szívesen eleveníti fel egy rég letűnt kor kedves emlékeit, fiatal éveit.
- Nem lehetett könnyű, minden nap. A hőségben, nyáron, kint, hajnaltól ennyi mindennel foglalatoskodni. Meg aztán otthon folytatni. Viszont Mária néni legalább igazi tejtermékeket ehetett. A mi családunk csak ritkán jut az ilyesmikhez. - panaszkodtam neki, ami persze igaz is volt.
- Bezon’, mondom én magának… Az, amit ma lehet a boltokba’ kapni, nem igen hasonlít az sömmihő’ se… Higgye el neköm! Amikor az uram a kórházba’ feküdt, röggel, meg este mindig kapott olyan kis vajfélét, meg egy kis kockasajtot, vagy mit. Néha még valami fölvágottat is adtak neki, de ő azokat mind eldugta a párnája alá. Azt mondta neköm, nem tudja mik ezök, de mög nem öszi, mert betegebb lösz tülle, mint vót.
- Elhiszem én, bár ebből a sok finomságból keveset kóstolhattam, de biztosan nem lehet összehasonlítani azokat a boltival. - magyaráztam, hiszen tényleg alig jutottam házi csemegékhez.
- Hanem itt olvasom a kórlapon, hogy elég közeli kis faluban lakik. Mármint úgy értem, hozzám közeliben, a kis hagymaszagú városomhoz képest.
- Igen. Mindig ott laktam. Nincs messze, télleg... Ott születtem, most is ott lakok abba a parasztházba, amit még az urammal vettünk hatvan éve.
- Nem tetszik tudni, ott a faluban maradt-e még a régi polgármester? Mert nálunk nem.
- Nálunk sem. – felelte röviden.
- És azt tetszik-e tudni, hogy az új, az milyen lett? Fideszes? - érdeklődtem tőle.
- Az.
- És Mária néni? Mária néni is fideszes?
- Nem, fiatalember. Én nyugdíjas vagyok.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/149332