Lebegve…

Hajdani képekbe
burkolózik szemem,
képletesen élek...
– s olykor csak létezem.
Langyos szellőbe
kapaszkodik egy álom,
még várom,
hogy leszálljon fejemre,
cseppnyi kegyelemre
éhezem...
– de azért kétkedem még...
Eljátszom néhány
kósza gondolattal,
majd betakarózom
lebegő hajammal...
Szakítok minden
kóros indulattal,
de minek...
Kinek tartozom?
Csak élek.
Még elsírok néhány
igéző emléket,
de nem félek.
Lassan visszaadja
lelkem a múlt,
bár kihullt kezemből
minden eszköz,
s bénító gondolatok közt
lebegek,
néha meleget érzek
szívemmel,
és van, hogy harcolok
az elveimmel...
Hideg van.
Belül fázom megint.
Meglegyint valami
sötét árnyék...
– én talán ezzel még
várnék...
de nem tudom
meddig lóghatok még
a sorsomon,
mint egy hosszú,
ódon kötélen
a szakadék felett,
ahol lenézni sem lehet,
bár én szoktam...
és most
unottan lebegek
ég és föld között,
remélve, hogy lelkem
továbbköltözött
belőlem...
S ha mégsem,
úgy nem kérek
azért sem álmokat,
megrohadt mind
a terhelés alatt.
Csak csendben várom
a jövőt,
levegőt veszek,
mélyeket,
s rangsorolom
a reményeket
szín szerint...
– de megint csak álmok,
nem-nyíló virágok közé
érkezem,
leképezem magam,
és feltérképezem.
Csak álom vagyok
én is,
szárnyak nélkül,
közben mégis
bekékül az ég,
kicsit megég
az arcom,
– de megtartom
ezt a pillanatot,
spirituális lenyomatot
hagyok a szélnek,
s ha szétfújja is,
már nem érzek
bánatot,
kifestem szememmel
a gondolatot,
s hagyom mindet elrepülni,
valahol végleg elmerülni...
– s csomómentesen magammal
elvegyülni...