Ipiapacs
a gerincemen őrtüzek üzenetei
lobokká változnak,
baj reng velősejtjeimen kívül,
és kívül, és vissza,
a kápráztató fényt keresem
a gáncsok közt csetlek-botlok,
elsötétítés, semmivé,
fajsúlyomat mérlegelik,
leporolnak a hamuról,
és meséimet veszik el
bábszínházukba
jeleimet pedig kiszellőztetik,
mondván, kívül tágasabb
rügyfakadást vár az ember,
tőlem,
vagy belőlem, talán utoljára,
fájlalom,
vigyorba sunnyaszt,
alom nélküli trágyává
levizelt kínzottak vallanak,
de kiég minden,
csíramentes virágtalan hibridek
érzem, a kígyó másik fát teremt
játszanak, űznek, borzasztanak,
tikkasztanak esztelen szavakba,
míg hangjaim az asztrál síkra, és
arról a semmibe pattannak,
... avagy világgá mennek,
unokám szerint az a sehová,
... és ez igaz
hagyatékaink csak léggyökerek,
keretek,
a betűk értelmének, értelmetlenjeinek,
a szavak
hajnalra és harmatra várnak, vagy
a három kívánság egyike lennének