A szépség golgotáján József Attila 25 órája III. rész
Tizenegyedik óra
A hideg téli nap bágyadtan sütött be a panzió ablakán. Etus lépett be:
- Attila mit csinálsz? Imádkozol?
- Igen - válaszolt apátiás közönnyel.
- Jó, akkor hagylak is - és szépen kisétált a megnyugvás tiszta tudatával.
Attila ült az ágyon, nézett és gondolkozott.
- Furcsa nap volt a tegnapi. Furcsa volt az este. Ki lehetett az az idegen? Talán csak az
elmémben létezett? Vagy valóban ott volt valaki? De ki vagyok én, hogy olyan személyt
lássak, aki nem is létezik? - Hátra dőlt az ágyban, lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott.
- Biztos fáradt voltam. Belső fáradtság ez.
Pár másodperc múlva kinyitotta a szemét és ott ült vele szemben az alak, aki tegnap annyira rémisztette.
- Itt vagyok. Mindvégig itt voltam. Nem akarlak ijesztgetni.
- Már megint itt vagy? Az őrületbe kergetsz! Mit akarsz tőlem?
- A kérdés nincs jól feltéve! Te mit akarsz magadtól? Azon tipródsz folyamatosan, mire jó ezaz egész? Mire jó az élet? És hogyan tovább? Semmi haszna a verseknek! Semmi hasznasincs! Hiába írsz, senkit sem érdekel. Nos, hosszú napunk lesz, úgyhogy sokáig ne tétlenkedj! Rengeteg megbeszélnivalónk van.
- Mégis miről kéne nekem veled beszélnem?
- Utazni fogunk Attila!
- Hova utazunk? És miért utaznék én veled? - kérdez vissza értetlenül.
- Először a múltba, majd a jövőbe. Utána pedig meg kell válaszolnod a kérdést!
- Milyen kérdést kell megválaszolnom?
- A kérdéseket, amelyek belülről feszítenek. Mindig is feszítettek, de az elmúlt évben még annál is jobban, mint azelőtt. Nem akarom, hogy félj tőlem, nem bántani jöttelek! Sőt, segíteni!
- Ha segíteni akarsz, akkor menj el! Így is úgy érzem magam, mint aki megőrült. A rettegésthozod rám! Már azt hittem, hogy az este egy múló lidércnyomás volt. És most megint!
- Ezt az egyet ne kérd tőlem, nem mehetek el. Akkor jövök, amikor kell és csak akkor
mehetek, amikor itt van az ideje.
- Mikor lesz itt az ideje?
- Ma este! Ma este el fogok menni! De addig, még sok mindent kell megbeszélnünk.
- Na jó, most már érdekel, hogy ki vagy. Ki vagy te tulajdonképpen?
- Sokféleképpen hívtak a történelemben. Mindig is voltam, mindig is léteztem. Mióta az embergondolkodik, elméláz és megpróbálja kifejezni az érzéseit, azóta én létezem. És amíg leszgondolkodó ember a földön, addig leszek is.
- Érdekes - tűnődött el - hát nem tudom mi lesz ebből a beszélgetésből, azt sem tudom
pontosan, hogy megőrültem-e... Megőrültem? - kérdezte
- Nem őrültél meg. Illetve, a kérdést nem jól tetted föl. Nézőpont kérdése. Talán a többiek őrültek meg és te vagy normális? Talán te őrültél meg és a többiek normálisak? Nos, a legkisebb esély arra van, hogy a többiek őrültek meg és te vagy normális. Igen, ezeken sokatel lehet gondolkozni, melyik a kettő közül. De mégis ki akar normális emberrel beszélgetni? Ezen még nem gondolkodtál? - kérdezett vissza enyhén cinikus hangvétellel az idegen.
- Hát, azért ebben lehet valami - sóhajt egy nagyot Attila - ha normális, unalmas. És azt mondod, meg tudod válaszolni az értelmét a munkásságomnak, a verseimnek?
- Nem, azt csak te tudod. Én csak azt tudom megmondani, hogy milyen hatást gyakorol ez a világra.
- Rém kíváncsivá tettél!
- Attila! - jött be Etus. - Öltözöl? Kész a reggeli.
- Igen... igen.
- Még mindig imádkozol?
- Igen! - válaszolt lerázóan és flegmán.
- Jó, hát akkor csináld csak, de aztán majd öltözz föl - és kilépett a szobából.
- Hol is tartottunk? Szóval te el tudsz engem vinni a jövőbe?
- Igen, a kiváltságos embereket el tudom. Kevesen vannak.
- És azt mondod, hogy a jövőben értelme van a munkásságomnak?
- Hatalmas értelme van, és hatalmas értéke – válaszolta az idegen - de, hogy csak az utókort ajándékozod meg költészeteddel vagy magadat is, ez is egy súlyos kérdés, amit el kell döntened!
- Attila meddig fekszel még? Kész a reggeli!
- Olyan jó kedvem van ma reggel, Etus. Mindjárt kész leszek! Azt hiszem, minden rendbe jön az életemmel! Jól vagyok, meg fogom magam gyógyítani a saját módszeremmel, kaptam egy nem várt segítséget. Minden rendben lesz! Érzem.
- Szívből örülök!
Attila felöltözött gyors mozdulatokkal és kijött a szobába. A gyerekek játszottak, a két kisfiú, a kislány pedig a házi feladatot írta az irkájával, a gyerekszékben. A francia kötetet nézte, és így szólt:
- El tudom olvasni, mi van benne.
- És mi van benne? - szólt vissza Etus
- Attila versei.
- És honnan tudod, hogy az van oda írva? Nem is tudsz franciául kincsem - mosolygott.
- De, el tudom olvasni. Attila versei.
Attila ránéz:
- Miből gondolod, hogy az van odaírva?
Elveszi a kötetet, és beleolvas, majd ránéz a kislányra.
- A beszélgetést folytatnunk kell – szólalt meg a kislány.
Attila egy pillanatra hátrahőkölt.
- Igen, mindenkin és mindenen keresztül hozzád tudok szólni, ha akarok. Beszélgetnünk kell.
- Jó, de ne a kislányon keresztül. Maradjunk az eredeti verziónál.
- Ahogy akarod. Csak kérlek, ne beszélj hozzám hangosan, csak a gondolataidban. Nem akarom, hogy a testvéreid megrémüljenek.
- Ez korrekt, innentől csak a gondolataimmal fogok válaszolni és kérdéseket föltenni neked. Hol beszéljünk?
- Beszéljünk itt a nappaliban. Ülj le a székbe, s vegyél elő egy újságot, mintha olvasnál. Az a legjobb.
- Jó ötlet. Ezt fogom csinálni - s kezébe vett egy hírlapot és leült a fotelba. - Merre kezdjük az utazást?
- Hát kezdjük a múltban. Nézzük meg, honnan hova jutottál. Engedd el a gondolataidat, majd én repítelek.
Repülni kezdtek felhők fölött, a tiszta kék égen és ahogy ereszkedtek, mint nagyító alatt a pont, egyre közeledett a város.
- Hol vagyunk?
- Szegeden. Látod ezt a fiatalembert? Itt még jó erőben volt. Ő te vagy. Horger Antal
professzor úr előtt állsz és éppen magyaráz neked. Hallgassunk bele?
- Nem szívesen, de azt hiszem elkerülhetetlen.
- ''Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám''. Fiatalember. Ezeket a fajta verssorokat nem tűrjük itt, ebben az iskolában - mondta méltóságteljesen a rektori székében.
- De professzor úr. Én ezt a versemet az újságnak adtam. Előtte három napig nem ettem.
- Nos, remélem jót evett belőle– mondta cinikus mosollyal a professzor - Ön egy nagyon tehetséges fiatalember. Nem ezen vers alapján ítélem meg Önt. De egyet megígérek Önnek: amíg én itt tanár leszek, és ezt a tanszéket vezetem, maga itt tanárként végezni nem fog. Én nem rovom érte meg, de megígérem, hogy itt végezni nem fog nyomatékosította másodjára is. Az urak voltak a tanúk.
- Köszönöm.
- Mit szólsz hozzá?
- Nem értettem ezt az embert. Kiváló nyelvész, de beszűkült látásmódú ember. Nem ért a költészethez. Hogy taníthatja valaki ilyen magas fokon ezt a nyelvet? - háborodott föl.
- Hatások Attila. Őt, ilyen hatások érték, téged másfajták. Utazzunk tovább! Gondolom ismerős ez a hely. A tanya, a táj, az öregember.
- Ó igen. Öcsöd, az öreg Gombai, nem szerettem itt lenni. Az istállóban kellett aludnom.
Emlékszem mindig összebújtunk Etussal, hogy ne fázzunk...
- Látod a kisfiút? Te vagy, épp a nadrágodat próbálod mosni.
- Valahogy ez a jelenet megmaradt nekem, emlékszem megvert
- Igen, bepisiltél, és ő ostorral kezdett el ütni.
- Ne bántsa kedves édesapám, ne bántsa! - kiabált Jolán
- Nem akarom ezt tovább nézni - szólt közbe hisztérikus irtózattal Attila. Nyomaszt. Nyomaszt és szorongást érzek tőle. Talán ez volt a szemmaró füst. Igen, "már bimbós gyermektestemet szemmaró füstön szárítottam.'' Nagyon illik rá.
-Megyünk tovább. Ez egy évvel később van. Jön érted a mama. És te sírsz, sírsz, szüntelen csak sírsz. Nem tudsz válaszolni. Miért Attila?
- Dühös voltam. Dühös és sértődött, amiért itt hagyott. Semmire nem vágytam úgy, mint, hogy vele legyek. Vele, mert egyedül éreztem magam a világban úgy, ahogy most is érzem. Mindig egyedül. Utazzunk tovább. Nehezen viselem, ha végig kell néznem újból a lelkem pusztítását.
- Makón vagyunk? Jól látom?
- Igen, itt vagyunk az internátusban.
- Már felismerem magam. Ott ülök, és írom a búcsúlevelemet.
- Miért búcsúztál? Kitől búcsúztál?
- Azt magam sem tudom. Csak éreztem, hogy a világ kiszakít magából és nem találom a
helyem. "Nincsen helyem így, élők közt. Zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva." Már akkor is ezt éreztem, hogy valami nagyon fáj, de csak évekkel később írtam meg. Igen - suttogta lépjünk tovább egyet.
- Itt vagyunk Gödön. Az illegális kommunisták gyűlésén.
- A gödi gödör. Hm. Még rímel is. Nem szerettek. Kellettem nekik, de valahogy nem szerettek. A kitaszítottság az jut róla az eszembe. A proletáriátusról beszéltek, de közben kirekesztettek. Judit állította, hogy itt az én jövőm. De valahogy nem tudtam azonosulni velük és szerintem ők sem velem. Csak az eszmével. Az eszmével, hogy egyszer mindenkinek jobb lesz. Hogy nem lesznek urak és nem lesznek éhezők. És talán nekem is jobb lesz. Mindenkinek jobb lesz. Lépjünk vissza a jelenbe. Megrázó volt látni visszafelé az életet.
- Nem lesz kevésbé megrázó a jövő sem.
Attila nézett maga elé és nem szólt.
- Félek a jövőtől, nagyon félek.
- Tudom, attól mindenki fél. Nagyon helyes, a félelem meleget ad és körbeölel, mint egy kabát. A félelem teszi az embert óvatossá, elgondolkodóvá. A félelem, amit érzünk táplálja a szívünket. A félelem hatására teszünk, vagy nem teszünk meg dolgokat. A bátorság sokszor csak egy üres frázis. ``Akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek. Százszor tudtak bátrak lenni, százszor bátrak, és viharvertek. ''
- Adyt idézed? Te tényleg szereted a verseket.
- Igen, de a te verseid számomra a legszebbek mind közül! A legnagyobb hatásúak, hisz te vagy a szépség messiása.
- Ugyan már! Nem vagyok én messiás, nem vagyok én senki.
- Másképpen nem lennél az, ha nem így gondolnád. Gyakran jut eszedbe Juhász Gyula?
- Hiányzik?
- Minden nap gondolok rá! A tanárom volt, sokat köszönhetek neki. Fantasztikus költő és ember. Nem bírta a világot. Úgy, ahogy én sem bírtam elviselni. Soha. Gyula meg én az első perctől kezdve tudtuk, hogy mi mások vagyunk, a mások között is. Valahogy kocka a kockában. Valami, aminek a belsejében már nincs semmi. Egy olyan kocka, ami mások számára észrevehetetlen, érzékelhetetlen. Csak azok tudják, akik benne vannak. Én és Gyula ilyenek voltunk. Elveszítettem költőtársamat és mesteremet.
- Hosszú nap áll még előttünk.
- Attila, kész az ebéd! - szólt ki Etus.
- Mennem kell, ebéd van.
- Menj nyugodtan, jó étvágyat.
- Szívesen kínálnálak, de mit szólnának a többiek?
- Nem, én ilyen fajta táplálékkal nem élek. Már jó pár ezer éve. De ha nem zavar, oda ülök az asztalhoz és elnézem, ahogyan jóízűen esztek. Persze csak, ha nem zavar. Olyan kellemes, szép emlékeket idéz föl. Amikor még én is ember voltam.
- Nem zavar, ha nem nézel nagyon.
- Köszönöm.
A kiadós ebéd után nyugodt órák következtek, Attila a díványon fekve újságot olvasott.
Látszólag.
- Kíváncsi vagyok már erre az utazásra - szólalt meg Attila.
- Hát, akkor kezdjünk el utazni a jövőbe.
- Lesznek nagy háborúk? Vajon beteljesedik a kommunizmus?
- Ezekre a kérdésekre mind választ fogsz találni, de most menjünk máshova. Két fajta jövő létezik az ember számára: az egyik a saját jövője, a másik a világ jövője. Ahhoz, hogy foglalkozni tudj a világ jövőjével, először foglalkoznod kell a saját jövőddel.
- Utazzunk.
Ismét repülni kezdtek. Az ég fölött, és csillagok között. Át a Naprendszeren és a Tejúton.
Ismeretlen világokat, galaxisokat hagytak maguk mögött, a jövő félelemmel teli
kiszámíthatatlanságába haladván.
- Ó, ismerős ez a hely.
- Igen, Párizsban vagyunk. Nézd azt az idős urat!
- Ismernem kéne valahonnan? Áruld el, ki az!
- Gondolkozz rajta! Ha nem megy, mondom én a választ.
- Szabad a gazda. Nem akarok rajta sokat töprengeni.
- Nincs rá szükség. Ő Hatvany Bertalan. Párizsban él, 1938-tól. És nem egészen egy évvel a halála előtt vagyunk, 1979ben.
- Elhagyta az országot? - kérdez vissza értetlenül, de érdeklődve.
- Igen. Pontosan úgy, mit Ignotus Pál. Nézzük akkor őt, vele mi lett.
- Igen, őt felismerem. Pali. Őt ezer közül is felismerném.
- Először 1938ban emigrált, majd elkövette azt a nagy hibát, hogy hazajött. Itt már a bíróság előtt áll, és börtönre ítélik.
- Börtönre?
- Igen, de később 1956-ban másodjára is emigrál. Az életét Londonban éli le. Nézzük tovább.
- De mit nézzünk tovább? Miért mutatod meg, hogy mi lett velük? Ők a Szép Szó vezérkara. Miért érdekes ez nekem?
- Hát ők a Szép Szó, később te lettél a szép szó magad. A szó legnemesebb értelmében. Ez az újság nem maradt volna ismert, ha te nem vagy. De most tovább kell lépnünk. Felismered?
- Igen, Remenyik Zsigmond. Hol vagyunk?
- Az Egyesült Államokban, ő is emigrált. Sikertelenül tette, nem tudta megszokni, mint ahogy az országot sem, amiben élt.
- Szomorú, nem termett nekik babér - szólalt meg Attila részvéttel.
- Nem mondanám ezt se. Valakinek termett, valakinek nem. Gondolom felismered a doktor urat, ahogy járkel. Épp megy be az egyetemre.
- Ő is Amerikában élt?
- Örülök neki, hogy felismered a tájat, és az építkezést.
- Elég jellegzetes. Kocka, semmitmondó, mégis megvan a szépsége ezekkel a nagy
tornyokkal.
- Ó igen, a nagy tornyok. Irónia van benne egy kicsi.
- Miért lenne benne irónia? Szerintem tényleg szép.
- Ha tudnád, amit én tudok, mosolyognál ezen. A nagy tornyok szépsége. - mondta cinikusan az idegen - De természetesen, majd erre is sor kerül. Szóval dr. Bak Róbert az Egyesült Államokba ment 1941ben és a későbbiekben ott is halt meg. Ő is elhagyta az országot.
- Miért hagyták el? Miért kellett elmenni? Olyan szép terveink voltak. És engem nem mutatsz?
- Velem mi lett?
- Mutatlak majd téged is, de így, mint őket, nem tudlak. Tény és való, te érted el köztük a legnagyobb sikert, amit író vagy költő csak elérhet.
- Egyre kíváncsibbá teszel.
- Meg tudod mondani az összefüggést az öt ember között?
- Egy-két éven belül mindenki elmegy az országból - válaszolt Attila eltűnődve
- Jól látod. És hellyel-közzel haza sem térnek.
- De mutasd meg mi lett velem! Mutasd meg a sikereket, amiket elértem. A szépség
messiásának neveztél. Hát mutasd!
- Mutatni fogom, de ahhoz pontosan meg kell ismerned a saját jövődet. Milyen más
összefüggést tudsz még találni az itt felsorolt emberek közt?
- Hát, elmentek és nagyon gyorsan. Valami elől bizonyára menekültek – szólalt meg Attila "lassan tűnődve.''
- Több dolog is van, ami elől menekültek.
- Ki fog törni a háború?
- Ki fog. Elkerülhetetlen. Főként azért, mert az első sem ért véget. Csupán tűzszünet van az első és második között.
- Hátborzongató! Mikor lesz a második?
- Már nem túl sok idő. Néhány év. Lengyelországban fog kitörni, hivatalosan szeptember elején, de a valóságban már korábban. Irtózatos lesz, amilyet még odáig nem látott a Föld. A világon egyes becslések szerint 62 millió ember hal meg.
- Iszonyatos! - borzongott meg - 62 millió ember.
- Valószínű, hogy többen egyébként, de ennyit tudtak összeszámolni. Kimondhatatlanul nagy szám, ugye?
- Szörnyen!
- És ez eltörpül a kommunizmus áldozatainak számához képest, amely talán százmillió, de az igazság valószínűleg közelebb áll a százhúszmillióhoz.
- De most már kíváncsi vagyok, hogy miért kellett elmenniük az országból.
- Vannak okok, amiket most megbeszélhetünk, és vannak okok, amiket csak később tudhatsz meg.
- Gyűlölöm ezt a titokzatosságodat! Olyan sokáig voltam apátiában. Most végre valami
érdekel, fölvillanyozott. Sikert ígértél! Kíváncsi vagyok, érdekel! Ne csigázz tovább –
háborodott föl Attila.
- Az első ok, az 1938adik évi zsidótörvény. A második pedig egy nagyon egyszerű szabály.
Könnyebb a kommunizmust egy kapitalista országból Isteníteni, mint abban élni.
- Ebben nincs igazad! - válaszolt Attila eltökélten, és magabiztosan - a kommunizmus az egyetlen út, ami járható az emberiség számára. Előbb-utóbb a proletáriátusnak győznie kell. Győznie kell, mert túl sok ideig voltak elnyomva a munkások, a parasztok és az egyszerű nép. Újból föl kell osztani a javakat. Mert nem járja, hogy a munkás a végtelenségig dolgozzon és az úr rajtuk gazdagodjék.
- Elviekben. Gyakorlatilag te is tudod, ez kivitelezhetetlen. Minden ember egyenlő? Miért? Én talán egyenlő vagyok Istennel? Meg Isten egyenlő velem? Te talán egyenlő voltál valaha Juhász Gyulával vagy Illyéssel?
- Nem, Illyéssel soha nem voltam egyenlő - szólal meg Attila - Ő mindig elismert író volt, én soha.
- Igen, Illyés elismert művész, de egészen másért nem vagytok egyenlőek. Azért, mert Illyés egy nagyszerű író lett, te pedig a kor megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan, és mennyekbe emelt zsenije. Hát fogalmazzunk úgy, a te feladatod az írás volt. Verseket írj, és megfogalmazd azt, amit mások nem tudtak. Az én feladatom, pedig hogy a választás lehetőségét ajánljam egy másik úthoz.
- Miféle másik útról beszélsz?
- Sietteted a válaszokat Attila. Mindennek eljön a maga ideje. Te mondtad: "A kultúra úgy hull le rólam, mint másról a ruha boldog szerelemben. De az hol áll, hogy nézzem, mint dobál a halál s még egyedül kelljen szenvednem?" Várjuk meg, amíg szépen maguktól lejönnek a ruhák. Egyesével. A szerelmesek se úgy találkoznak, hogy van rajtuk ruha és aztán egyszer csak nincsen. Így jutunk el mi is ahhoz a célhoz, amihez indultunk.
- El kell fogadnom, amit mondasz, hisz te irányítasz, te jöttél hozzám és megmondtad, hogy nem tágítasz. Elfogadom a játékszabályaidat. De mi legyen a kérdéseimmel?
- Nyugodtan kérdezhetsz, de csak akkor válaszolhatok rá, amikor itt az ideje. Akkor, és nem előbb! Ha a kérdést jókor teszed föl, azonnal megkapod rá a választ.
- Megértettem. Bár az is zavar egy kicsit, hogy még csak azt sem tudom, hogyan szólítsalak.
- Sokan, sokféleképpen szólítottak a történelem folyamán. Számtalan nevem volt. Néha félték, néha bálványozták. Néha Istentől való személyek fölhasználták, a szó szoros értelmében, a szó jó értelmében. De nem érdekes, hogy hogy hívnak. Ha eljön az ideje, a nevemet is elmondom. De még nem tartunk ott.
- A nevedben mi titkolni való lehet? Te tudod az enyémet, én nem tudom a tiedet. Nem
egyenlőek az esélyek.
- Nem egyenlőek Attila. Pedig te mondtad, hogy a kommunizmus az, ahol minden ember egyenlő lesz. Ha az egyik ember egy kicsivel is többet tud a másikról, még ha az csak a neve is, máris lehetetlen egyenlőségről beszélni. Ezért működésképtelen a kommunizmus elve. Mert mióta világ a világ, minden ember különböző és minden ember egy kapcsolatban többet tud a másikról egy kicsivel. Így lehetetlen egyenlőségjelet húzni.
- Jó, ezt most feladom. Nincs kedvem elvekről vitatkozni. Azt elmondod, hogy most honnan jöttél?
- Tulajdonképpen mindig is benned éltem, de egy barátomtól jövök, a közeli jövőből. Ha
pontosabban szeretnék fogalmazni, a nem túl távoli jövőből, egy nagy költőtől, aki egy
munkatáborban "várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat. ''
- Miért? Vannak munkatáborok?
- Ó, hát persze, jelenleg is vannak. Az istenített Szovjetúnióban, ahol emberek százezrei halnak meg, hónapról hónapra, évről évre. Tornyosulnak milliószámra a hullahegyek.
- Mi is hallottunk ilyen pletykákat Gödön. De csak a mi megtévesztésünkre híresztelik azt, amit az ellenzék mond. Nem hiszem, hogy ilyen van.
- Nézd meg a saját szemeddel! Pillanatok alatt tudunk utazni, térben, időben. Akarsz látni egyet?
- Szeretnék, különben nem hiszem el.
- Tessék, Szibériában vagyunk. Nézd az embereket, akik kint állnak -40 fokban, és slaggal locsolják őket. Az őrök a szájukba hugyoznak és egymást eszik az éhségtől. Akit nem, azt iszonyatos módon végzik ki vagy kínozzák meg. Látod a legyengült embereket? A Szovjetúnió kommunizmusa.
- Iszonytató. Elég is volt belőle ennyi. Lehet, hogy csak meg akarsz téveszteni és elém vetíted ezeket a képeket - szólalt meg gyanakvóan.
- Teljes mértékig igazad van. Nem tudhatod, hogy azért teszem, hogy téged megvezesselek vagy az igazat mondom. Ezen sokat lehet gondolkozni, de elvileg tudod a választ. Sőt továbbmegyek, gyakorlatilag is. Hallgass a szívedre és tudnod kell, hogy ez átverése vagy sem. Ki vagyok én; valaki, aki beférkőzött a tudatodba és onnan távozni nem akar vagy valaki, aki mindvégig benned élt. Felvetek még egy kérdést: a küldetést Istentől vagy a sátántól kaptam? Te is tudod, hogy a kettő között mi a különbség. Isten a szabad választás jogát adja meg és a sátán a te szavaiddal élve, aranyat ígér száz zsákkal, bár ezzel nem arra akartam célozni, hogy te sátáni vagy - mondta kissé szarkasztikusan az idegen.
- Köszönöm, hogy ezt így kiemelted! Megnyugtat, hogy nem az ördögtől való vagyok, bár gyakran pokolként élem meg ezt a világot horgasztja le fejét Attila Lelkem mélyén mindig éreztem, hogy bennem élsz A barátod egy ilyen munkatáborban él, itt a Szovjetunióban?
- Nem. Nemsokára tele lesz vele Európa. Lengyelország, Szerbia és még rengeteg hely.
- Őt is a kommunisták?
- Nem, őt nem a kommunisták. Őt a nácik.
- Én tudom, Thomas Mannt is elüldözték. A nácizmusnál borzalmasabb nincs. A nácizmus az igazi rossz, a kommunizmussal ellentétben.
- Kommunizmus, szocializmus, nemzeti szocializmus, azt hiszem ugyanaz.
- Ugyanaz nem lehet, hát a kommunizmus az egy szép elv.
Az idegen intően emelte fel jobb kezének mutatóujját.
- Hasztalan, kivitelezhetetlen. Te is tudod és mindenki tudja. Csupán bizonyos vallási
csoportok használják föl a kommunizmust, hogy hatalomra jussanak. Hogy elfoglalják azokat a székeket, ahova addig nem ülhettek be.
- A zsidókra gondolsz?
- A zsidóságot ilyen élesen nem emelném ki, de gyanúsan sok a véletlen. Azt hiszem, közel jársz az igazsághoz. Bár a második évezred elején a magyar zsidósághoz szorosan kötődő vallási vezető azt nyilatkozta, hogy a zsidó valláshoz legközelebb a kommunizmus áll, mert a zsidó vallás alapja, hogy minden a zsidóságé és a többieknek nem juthat semmi. A kommunizmus pedig a következő: minden az államé és az embereknek nem jut semmi, de az államot mindig a zsidók alkotják, és így ugyanoda jutunk.