Az öreg Télapó, avagy a Mikulás is emberből van
Lebben a szélben, hosszú szakálla,
szaporán toppan a hótaposó,
röppen utána piros palástja,
míg a talpa alatt roppan a hó.
Hideg, jeges szél fúj a szemébe,
de siet, mert a sok gyermek várja,
és Ő érzi mit kap majd cserébe,
ha teljesül az Őt várók vágya.
Végül az ajtón koppan a botja
amely azonnal sarkig is tárul,
forró kandalló melegét ontja,
s daloló aprónép hada bámul.
"Télapó itt van…" csendül a kis dal,
s melegség száll az ember szívére,
dalol mindenki, vén és fiatal.
S könnycsepp csillan Télapó szemébe.
Zörren a zacskó és nyílik a zsák,
kutatnak már a kis apró kezek,
előkerülnek a jó lakomák,
a cukorkák, és a csoki szelet.
Mosolygó arcok, és sok ártatlan,
vidám, ünneplő gyermeki lélek,
csak Télapó üldögél fáradtan,
s teát szürcsölve, a tűzbe réved.
Nehéz a zsák, fáj a háta tőle,
a csizma is bánja a tyúkszemét,
tele is van már a hócipője,
és botja is feltörte a kezét.
De mennie kell, mert várják nagyon,
Írnak, és hívják a levél hegyek.
Válaszol gyorsan: Élek még, vagyok,
várjatok reám, sietek, megyek!
A szánkó már rég,(fenyő)gallyra ment,
a (vén)rénszarvas is öreg nagyon,
egyedül én állom még a telet,
én járom utam, jégen és havon.
Hiszem megérte, a szeretetért,
a mosolyokért, amiket kaptam,
a sok-sok csillogó gyermek szemért,
mikben magam boldognak láthattam.
Elfáradtam, hát indulok haza.
Fenn, felhőkön át arra haladok,
hol vár rám egy csendes meleg szoba,
és egy hosszú, szép álmot alhatok.