A Te tavaszod
Gyökértelen fa odvában létem
magányosan lebeg, kiforratlan,
minduntalan keresem serényen
beteg leheletem. Csak sír halkan.
Vállamról fellibben egy kis madár,
szikes talaj dörzsöli fel talpam,
a jövendölést én hallottam már,
előre megmondta, hogy meghaltam.
De körülöttem az erdő zöldell
s a tavasz másnak napsugarat áld,
új virágot ereszt, táplál földdel,
szirmokat szórva vígan kiabál.
Gyökeredből én is meríthetek,
ölelve szívből örülök Neked!
De ha tovább hervadok, a hetek
érted robotolnak, elhiheted!