Kint fújt a szél…
Kint fújt a szél, és cinkosan
az ablakon dobolt egy dallamot,
bent néma csendben ült az osztály,
s a múltról regéket hallgatott.
Csak én jártam messze, túl ezen,
földön, vízen és a kék egen,
messzebb, mint ragyognak fenn a csillagok,
elhagytam földet, holdat és napot.
Előttem volt a messzeség,
hol álmok hevertek szerteszét,
vágyak, szépek, elérhetetlenek.
Miért is mondom ezt Neked,
hisz értheted, vagy nem történt
még soha ilyen csoda veled?
Más világban voltam én,
nem e sáros, göröngyös földtekén.
De hirtelen nem tudom, mi történt velem,
két fénylő pontra esett tekintetem.
Nem tudtam mi az, de jól esett,
nem láttam még oly fényeset.
Aztán egy perc, s eltűnt a látomás,
megszűnt a szédült álmodás.
Csak néztem, néztem, és Téged láttalak,
csodásan csillogó két szemed,
s mosolygó, kedves arcodat.
Álom kezdődött akkor el,
vagy ez volt az ébredés,
mindegy, ez így csodás,
csak ne jöjjön soha tévedés.
Nem tudtam, igaz-e?
Vagy csak kék ködökbe burkolt álmodás,
hogy jól van így, az nem vitás,
jól esik e bódító, szédítő kábulás.
De félek, mióta boldog vagyok,
meddig tart e mámorító varázs,
meddig él szívedben irántam,
e lángoló, parányi kis parázs?
Szerelmed szikra, hirtelen lobbanó?
Enyém mély, igaz és való,
gyorsan száguldó, örvénylő folyó,
magához ránt, vigyázz!
Ettől félek én,
kihuny szerelmed szikrája,
e vad hullámok féktelen ölén.
Félek, ha ránézel, visszarettensz,
hisz a felület oly sötét,
s az örvénylő, suhanó vízen,
piszkos kalandok úsznak szerteszét.
Te más világban élsz,
messze attól, mely engem felnevelt,
s hirtelen oly sokat remélsz,
hogy át tudsz formálni, gyúrni engemet.
Hát lehet!
Nincs az a vad folyó, melyet
gát mögé zárni nem lehet.
De vigyázz, egyszer a gát majd átszakad,
s akkor ne sírj, ne korhold magad!
Inkább várj, hisz…
Csak a felszín sötét, a mélye tiszta kék,
kristályos és igaz, a sok szenny alatt.
Ne félj e víztől, hunyd be a szemed,
s vesd belé magad.
Kell idő, míg a felszín alászáll, elül,
ne várd ezt türelmetlenül,
eljön majd, rájössz Te magad,
s akkor a tiszta kék áttetsző víz marad.
Akkor lesz igazán benne örömed,
átkulcsol, karol, átfogja öled,
karolja törékeny testedet,
csókokkal borítja, hófehér bőrödet.
Nem baj, ha akkor kihuny
benned a parázs,
marad a szeretet, s a
soha nem múló lángolás.
S én is maradok örökre veled,
fogom parányi, két kis csöpp kezed,
és egymást szorosan átölelve
maradunk, a sírig szeretve.