jelen/t/ések II.
ridegségednél jobban
csak a magány
alázza meg szívemet
minden éjjel
csillag-sorban
várok rád –
de te vagy:
az elveszett kikelet
*
számodra
nem számít
hány mosoly-sugár lobban
sárgás-piros ajakfényen
s hány meg hány
szenvedély-láng roppan
meteorit-szürke ölelésen
de a galaktikus részen
valaki mindig résen –
kéretlen is
betoppan
és magával ragad
hullócsillag-kézen
***
fény-tiloló
spektrumában
pompázik a tűzgömb
szerelem-szitkozó
szemekkel
egymásba érő láva-könnyekkel
egyre hatalmasabb
az égre hömpölygő arany-tömb
… mámor-hordozó várakozás …
… álom hódoló találkozás …
***
(életnek
hamu-fátylán szálló
mindenség-ígéretek
éveknek
bíbor örvényében
vezekelő vér-emlékek
űr-spirálon
málló
kő-test mozdulatok
hűvös hajnal-ágyon
hús-sercegő
vágy vonulatok)
számodra –
több táncot nem lejtek
felhő-kosaras ronggyal
s nem is ébredek
kacérkodó
parázs-kóccal…
egyetlen
kőzet-izzó csókkal
libbenek tovább
kiégett
szivárvány színekkel
- de elviselem
az asszony-pongyolát
*
… hosszú csend-szonáta…
… végzet-csillagok hullása…
s miként
ármány-téged
szeretlek-bosszún adlak át:
a lélek-sötét
ég-tükörre homorít
árny’ szemcséidre
por-homályt borít
és pozdorjává zúzza
az elhagyatott éjszakát!