Coffos: Tanár úr (novella)
Megjelent:
Témakör: Kedvencemnek



Tanár úr

50-60 év közötti erősen kopaszodó, szemüveges, borzasztó ronda férfit láttam meg az első órán, az iskolában 5. osztályban. Matekból sosem voltam jó, szükségből ugyan meg tettem azt, amit kértek, de nem szerettem, nem kötött le, se semmi. Szóval ideális alapanyag, egy vén morózus, erősen bagószagú embernek.
A tanár úr általánosságban véve, olybá tekintette a diáklányokat, mintha az emberiség között felütötte volna a fejét egy kór, ami ugyan nem öl, de nagyban megnehezíti a normális férfiember életét. Vagyis a viselkedése, magatartása alapján kábé ez jött le nekem. Állandó, átható dohányszag vette körül, ráadásul egy hosszú barna köpenyben járt, véleményem szerint pusztán azért, mert így nem látszódott, hogy mindig ugyanazt a ruhát hordja. És ami a legborzasztóbb – "hitlerbajusz" ékesítette az arcát, meghatározatlan színű, mert egyrészt sárgállott az iszonyatos mennyiségű elszívott mezítlábas cigarettától, másrészt olyan vöröses barna lehetett, vagy kitudja. A bajusz oldalról szabályos volt, de a szája fölött egyenetlenül sikerült levágnia mindig… áhhh nagyon nevetségesen hatott. Soha eszébe nem jutott, hogy elfogadtassa magát, vagy azt, amit tanított. Nem. Szigorú pontossággal mindig leadta az anyagot, ugyanígy kérte számon, és ugyanilyen lelkülettel be is vázolta az egyest - rezzenéstelen arccal - ha a delikvens nem tudott felmutatni semmi értékelhetőt.
Félév után kezdtem kétségbeesni. Minden órája egy merő kín volt a számomra, soha semmire nem emlékeztem, amit az órán mondott, szar lett a jegyem. Anyu azt mondta megöl, ha nem tartom be - az általa előírt - színvonalat, szóval kezdett a kör bezárulni. Telt az idő, eljutottam addig, hogy az órán is kimutattam ellenérzéseimet a matekkal kapcsolatban. Lázadoztam például, úgy, hogy állandó jelleggel, nem is titkolva nem figyeltem, sőt. Egy darabig rezzenéstelen arccal tudomást se vett rólam, ez kábé már hetedik környékén lehetett, majd egyszer eljutott addig a dolog, hogy az osztály előtt nyíltan megmondta - egy-két éve tudom magáról, hogy egy lázadozó sajtkukac, aki nem fér a bőrébe soha. Mostantól, ha úgy látom jónak, ki fogom küldeni az óráról. NEM ÉRDEKEL!, hogy nem hallja az anyagot, nem tud készülni, nem tud semmit - magának van szüksége arra, amit én tudok, nekem magára egyáltalán nincs szükségem.
Leültem, jött a következő óra – én hoztam a szokásos formámat, ő is, mitől változtunk volna meg?
A matek órát kint töltöttem az udvaron, igazán jó volt, sütött a nap, kajáltam, olvastam valamelyik könyvem - szóval minden klappolt. Nem tudom hányszor ültem kint, azt se tudom, hogy ez miért nem tűnt fel senkinek, annyi maradt meg bennem, hogy végre tudtam olvasni.
Aztán hetekkel később, rémlik egyszer csak a koordináta rendszerben jártunk, egyenletek ábrázolása, először táblázatkészítés, hogy meglegyenek az ábrázolandó pontok, majd ábrázolás. A tanár ugyanolyan volt mint mindig, én szintúgy, a matematika is - nem tudom mi történt vagy mi nem: egyszerűen elkezdtem hallani, amit mond/tanít. A mai napig megmaradt bennem a következő pillanatrészlet:
Felugrottam a hátsó padban, meredten néztem a táblára, a tanár megfordult, rám nézett - hatásszünet - én zavartan hangtalanul leültem (a többiek is értetlenül néztek), a tanár visszafordult és ott folytatta, ahol abbahagyta. Csöngetnek, mindenki zúdul kifelé, én ücsörgök, a tanár szájában már ott a soron következő bagó, hóna alá csapva a nagy favonalzó, egy hosszú, és egy derékszögű, majd kábé olyan hosszú nézés következik, mint henryfonda és charlesbronzon között, csak itt nem a bosszú hullámzott oda-vissza.

Aszongya recsegős hangon, kijelentő módban:
- megértette.
Mondom:
- meg.
Többet nem beszéltünk akkor, de minden megváltozott utána.
Rövidre fogom, mert agyon leszek verve, a neten nem szokás hosszú történeteket olvasni.
A tanár úrral egyszer úgy alakult, hogy egymás mellé sodródtunk, valahol, valami iskolai rendezvényen, ültünk szépen a földön a fűbe, ő bagózott, én meg néztem, ahogy bagózik. (pont nem akartam megváltani a világot, nem akartam marháskodni, szóval ültem a seggemen.
Egyszer csak elkezdett karikákat fújni, én pedig önkéntelenül el kezdtem felszedni az ujjamra. Meghittséget éreztem akkor. Csend, nyugalom, meghittség. A mai napig bennem van.
Egyszer nagy sokára megszólalt:
- maga tud nyugodt is lenni.
Mondtam: igen.
- az jó.

Csend egy darabig… majd újra:

- jó, ha valaki nyugodt.
- …
- csendben, nyugodtan meg lehet hallani a matematika hangját.
Elkerekedett a szemem…
- mert van hangja.
- …
- bármilyen furcsa, női hangja van.
-…
- nem szeretem a nőket. De a hangot igen. Egyszerű, világos, tiszta.
Nagyon értetlenül nézem.

- azt mondja: bátran egyszerűsíts. Mindaddig, míg elődbe nem bukkan a lényeg.
Ha azt felfogod, aztán már úgy cizellálsz, ahogy csak kedved tartja.
- …
- nem csak matematikára igaz. Biztos vagyok benne.
- olyan karikát is tud fújni, ami átmegy a másikon - kérdezem.
Nem szól semmit többet, de fúj olyat.
Snitt. Vége.
Aztán, ahogy felnőttem, időnként újra és újra felbukkan bennem ez az egész. Először csak a feelingje, majd később a tartalma is. Főleg akkor, amikor az, az érzetem támadt, vagy támad, hogy elveszek a túlbonyolított gondolatokba, vagy a túlbonyolított információ áradatba, szóval értitek remélem…
Amikor először oldottam meg így valamit – tudatosan követve azt, hogy bátran egyszerűsíts, míg meg nem látod, vagy érted a lényeget – nos, elképesztően jó érzés volt. Nem mondom, hogy rutinná vált, de ez az élmény, az élmény adta tudás, a mai napig is meghatároz bennem sok mindent…



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/143310