Adelheidis: Emlékekre ítélve (novella)
Megjelent:
Témakör: Hit és vallás



Emlékekre ítélve

Arcán furcsa játékot űztek az árnyak, izzadtságtól fénylő haja a homlokába tapadt. Tekintete üres volt, miközben a sötét falakra meredt, szája olykor önkéntelenül is megrándult, ahogy a gondolatok utat törtek maguknak az elméjében. Nem akart emlékezni… De olykor az agy különös dolgokra képes… hiába parancsolunk neki, elindul a saját útján, és olyan érzéseket hoz felszínre, melyeket el akartunk temetni magunkban…
Megnyalta a száját, majd erősen az alsó ajkába harapott. Vér serkent belőle, de nem érzett különösebb fájdalmat. A lelkét gyötrő kínhoz semmi sem volt fogható…
A kezére pillantott. Kicsiny, szürke fém csillogott az ujjai közt. Végighúzta rajta a hüvelykujját, s szemeibe egy pillanatra elégedettség költözött: elég éles…

***

A liliomcsokor illata betöltötte a szobát. Gyönyörűek voltak, élettel teliek, pont úgy, mint ő… Fehéreket választott, hiszen tudta, hogy ezek a kedvencei. Örömet akart okozni neki pontosan ugyanúgy, ahogyan minden egyes nap az elmúlt fél évben.
Őrültségnek tűnt kimondani, de halálosan szerette a lányt. Igen, az első perctől fogva lángolt érte, és tudta, hogy a napot, amikor a lány elhagyja őt, sírkövére vésik majd, mint halálának dátumát.
Fogalma sem volt, miért rajong érte ennyire. Talán a mosolyáért? Igen, lehetséges, hiszen az övé volt a legédesebb kacaj, melyet valaha hallott. Csengő, és édes.
Vagy a hajáért? A selymes fényben úszó, barna tincsekért? A zöld szemekért? A bódítóan bársonyos bőréért?
Nem tudta, és nem is számított sokat. Az övé volt mind ez a csoda egy személyben, s ő hálát akart adni neki azért, amiért az élete részévé válhatott. Akkor is, ha őrültségnek hangzik.
Türelmetlenül pillantott az ajtó felé. Várta, hogy végre belépjen rajta, s a ragyogása elnyomja a liliomok szépségét, melyek mind élettelen gazok voltak hozzá képest.

***

Egy könnycsepp folyt végig az arcán, ahogy elmosódott az emlék képe a szeme előtt. Olyan gyönyörű volt, és annyira tiszta a szerelem, ami még most, e szürke falak között is égett benne, melyre nincs tökéletes emberi szó.
Nem értette, miért sújtotta Isten őt ilyen keményen, hiszen nem tett semmi rosszat, amiért ezt a Poklot érdemelte.
Lassan felemelkedett a hideg kőről, és a poros ablakhoz sétált. Átnyúlt a pókhálókon, és meg sem rezzent, mikor egy fekete pók sétált el komótosan a kezei mellett. Megérintette az üveget, és egy tiszta folton át az égre emelte tekintetét. Borús volt az idő… Pontosan olyan sötét és szürke, mint azon a napon, amikor a lelke örökre megtelt keserűséggel…

***

Félig már elhervadt liliomokat látott, ahogy belépett az ajtón. Haja nedves volt, kabátjáról csöpögött a víz, cipőjére rátapadt a sár. Csúnya zivatar tombolt odakint, villámlott és mennydörgött, az eső pedig úgy zuhogott, mintha csak dézsából öntötték volna.
Teljesen átázott, szinte reszketett, de nem érdekelte. Alig várta, hogy ledobhassa magáról nedves ruháit, majd magával vonszolja a forró zuhany alá kedvesét.
Lehúzta koszos cipőjét, s a lépcső felé indult. Meg akarta lepni a lányt, aki mit sem sejtett érkezéséről. Ugyan azt beszélték meg, hogy a viharos idő miatt nem találkoznak, nem bírta volna ki, hogy ilyen apróság miatt ne láthassa a szerelmét, s egyébként is mellette akart lenni minden másodpercben, mikor a kedves összerezzen a dörgéseket hallva.
Egyik lépcsőfokot a másik után mászta meg, s már elképzelte, hogyan húzza majd magához a lány derekát, és miként becézi majd a legszerelmesebb ember hangján, aki csak élt ezen a világon.
Odasietett kedvese szobájához, és derült mosollyal az arcán belökte az ajtót. Maga a Pokol mosolygott vissza rá…

***

Elfordult az ablaktól és dühösen ökölbe szorította a kezét, majd a falba csapott vele. Egyszer… aztán még egyszer. Teljes erejéből ütötte a falat addig, amíg el nem veszítette minden erejét, és ordítás nem szakadt fel valahonnan a lelke legmélyéről.
Szemeit a plafonra szegezte, s ajkai egyre csak egy szót formáltak: miért? Tudta, hogy nem kaphat választ, hiszen semmilyen ésszerű magyarázat nem létezett arra az igazságtalanságra, amit Isten hagyott megtörténni.
Csalódott Istenben. Igen, Isten elhagyta őt, hátat fordított neki, és átdobta őt a Pokolnak. Végignézte, ahogy nevetségessé teszik és megalázzák, s Ő nem tett ez ellen semmit. Isten nem szerethette, mert ha szerette volna, akkor elejét vette volna ennek az egésznek…
De nem tette… Magára hagyta a sötét falak között, egyedül a gondolataival, az emlékeivel…
Térdre rogyott, és zokogásban tört ki. Gyűlölt mindent és mindenkit az életben, de legfőképpen saját magát, amiért ennyire ostoba volt. A kezeibe temette az arcát. Az ujjai közt ismét megérezte a fém fájdalmas érintését, s miközben ismét emlékek törtek rá, egy vörös csepp indult el az arcán a nyaka felé…

***

Kedvese szobája tárult fel a szemei előtt: a romantikus regények sorai a polcon, a jegyzetekkel teli íróasztal, a puha fehér szőnyeg, mely megannyi forró éjszakának volt szemtanúja és a hatalmas franciaágy, melynek bársonyosan szép halványkék huzata most gyűrötten lógott az ágy szélén.
Érezte, ahogy arcából kiszökik a vér, a lábai megremegtek. A mellkasában fájdalmas ütést érzett, ahogy egy lépést tett a szobába. A kép, ami elé tárult, borzalmasabb volt minden addigi szenvedésnél, amit valaha átélt.
A kedvese gyönyörű, fedetlen, izzadtságcseppektől gyöngyöző teste, ahogy maga alá gyűrte a hófehér lepedőt… A haja fénye, miközben az arcába tapadt… A feje, melyet hátravetett, a félig nyitott ajkai, melyekből sóhajtások szakadtak fel… A körmei, melyek egy másik férfi hátába kapaszkodtak…
Döbbenten állt ott, és figyelte a groteszk jelenetet. Élete szerelme valaki más karjaiba bújt szerelmesen, olyan önkívületben, mely megakadályozta azt, hogy felfedezzék, nincsenek egyedül.
Ordítani akart, letépni a pasas kezeit a testről, mely az övé volt, és kérdőre vonni a nőt, akiről úgy gondolta, sohasem árulná el őt.
De nem tett semmit, csak elfordította a fejét, és megpróbálta kizárni a hangokat a fejéből. A boldogság hangjait, melyek valaha hozzá tartoztak. Lelkében kínzó tűz lobbant lángra, s miközben elhagyta a szerelemtől és hűtlenségtől fűtött helyiséget, a szívében valami örökre elpusztult. A hit.

***

Kezét hátrafeszítette, és a térdére támasztotta, a csuklóján kidudorodtak az erek. A fém ugyan kicsi volt, de egy pillanatba telt volna halálos sebet okozni vele. Ahogy megsimította a bőrt a pengével, elgondolkodott, vajon mit kéne tennie…
Csábította a gondolat, hogy vessen véget a szenvedésnek. Biztos volt benne, hogy semmit sem veszíthet, hiszen Isten elhagyta őt. Nem hitt abban, hogy várja valaki a túlvilágon. Nem hitt abban, hogy létezik bármi, amiért érdemes lenne végig szenvedni egy egész életet… nélküle…
Aztán elbizonytalanodott. A szürke kis borotvapenge árnyékot vetett az ereire, és látta, ahogy a szíve pumpálja a vért. Bűntudat éledt fel benne… A szív, melyet megtapostak és semmibe vettek, még mindig küzdött és ugyanúgy látta el feladatát, ahogyan minden egyes nap élete során… Ő nem adta fel… Ő harcolt…
Lehunyta a szemeit, és mély levegőt vett. Gondolataiban ismét felvillantak a képek a szeretőről és az árulóról, s a fájdalom újra szétáradt a testében.
Nem… nem volt elég ereje ahhoz, hogy ezzel a tudattal éljen egész életében… Megcsalták, eldobták, mint egy rongyot. Nem kellett annak, akiért mindent eldobott volna, akinek odaadta egész lényét. Ha ez is kevés… mi lehet elég?
Ismét kinyitotta a szemét, és a csuklójára nyomta a pengét. Talán Isten akarta így ezt az egészet… Talán Ő volt az, aki megrendezte, hogy idáig jusson…
Ezen újra elgondolkodott… Mi van, ha tényleg Isten akarta, hogy ideáig jusson, de nem azért, mert szenvedést akart okozni, hanem azért, hogy felnyíljon a szeme? Hogy lássa, hogy ez a nő nem hozzá való, hanem valaki mást rendelt neki?
A gondolat reményt ébresztett benne. Igen! Talán tényleg van valaki, aki értékelné azt, amit adni tud, és nem keresne senki mást. Valaki, aki szeretné és teljes lényét adná számára… örökre…
Leengedte a pengét, majd messzire dobta a szobában. Végignézett magán, és hangosan sóhajtott. Isten csak jót akart neki… Idő kellett, hogy rájöjjön… Túl sok idő.
Felemelkedett, és a helyiségből nyíló, egyetlen ajtóra szegezte a tekintetét. Tudta, hogy nem maradhat örökre a falak között, és előbb vagy utóbb át kell lépnie a küszöböt… Már nem volt mire várnia… Halk léptekkel az ajtóhoz sétált, és a kilincsre tapasztotta a kezét. Nem tudta, mi fogja várni, ha kilép rajta. Csak remélni merte, hogy nem marad örökre az emlékek rabja.
Még egyszer visszanézett a válla fölött. A poros ablakon átszűrődő fényben utoljára végigpásztázta a sötét falakat…
Az egyiknek egy test támaszkodott mozdulatlanul, szemei üresen meredtek a szemközti falra, nedves haja a homlokába tapadt. Az ujjai közt még görcsösen szorongatott egy kicsiny fémdarabot, teste körül szétterült valami ragacsos, vörös tócsa.
- Túl későn – suttogta a néma szobának, majd kisétált az ajtón.
Furcsa illat maradt utána… Olyan, mint a haldokló liliomoké. Liliomok. Mind élettelen gaz volt az ő szépségéhez képest…



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/143253