Adelheidis: Leiloren (novella)
Megjelent:
Témakör: Ezerszín



Leiloren

- Gyűlöllek! – ordított a lány magából kikelve, és egy vázát vágott a falhoz, mely apró darabokban hullott a padlóra. A falon nedves foltot hagyott a szétfröccsenő víz.
- Nem engem gyűlölsz, hanem a tetteimet… - sziszegte egy mélyebb, szemtelenül csengő hang, s egy kéz egy nagyobb szilánkot markolt meg egészen erősen, melyet a földről emelt fel.
A darabkán látszott a porcelán mintájának egy kicsiny darabja.
- A tetteid tönkretették az életem… - reagált a lány, s megpróbálta visszafojtani a könnyeit, melyek a torkába gyűltek.
A gondolat, hogy nem maradt szinte senkije, kétségbe ejtette.
- Csak megadtam a lehetőséget, hogy önmagad légy. Nem volt szükséged rájuk, Így vagy tökéletes, nélkülük – mosolygott a másik, s kicsit jobban szorította a porcelándarabot. A szilánk belefúródott a tenyerébe.
- Szerettek engem, és szerettem őket. Törődtek velem, és én törődtem velük. De te mindent megtettél, hogy ez megváltozzon! – fújt a lány, és megpróbált tudomást sem venni a marokra fogott, éles porcelándarabról.
- Ugyan már… Nem vesztettél semmit, csupán időt nyertél! Nem kell beszélned vagy találkoznod velük, és ezt az időt fordíthatod sokkal értelmesebb tevékenységekre is. Egyszerűen csak hagyd, hogy én irányítsak… - kacsintott a lány, és még inkább tenyerébe mélyesztette a szilánkot. Vér buggyant ki a bőr alól.
- Elérted, hogy egyedül maradjak. Mindenkit elmartál mellőlem az önzőségeddel és a gőgösségeddel. Mindenki azt hiszi, hogy én vagyok a rossz, pedig te művelted az egészet! – a lány hangja elcsuklott, és már nem ellenkezett a feltörő könnycseppek ellen, melyek legördültek az arcán.
- Nem vagy egyedül… - szólt a másik, és szabad kezét a lány arcához emelte – Én mindig veled vagyok.
- Az az én átkom, hogy te velem vagy, Leiloren – suttogta a leány, és arrébb lépett párat.
Leült az öltöző asztalkájához, és a tükörre meredt. Régen egy szép lányt látott benne: hosszú, világos barna hajjal, égszínkék szemekkel, melyekben itt-ott felcsillant némi zöldes árnyalat. Ma csak fakó és megtört árnyékát látta régi önmagának, és arra gondolt, vajon hol kezdődhetett ez az egész rémálom.
Megérintette a tükröt a bal kezével, és egy picit elmosolyodott, mikor felidézte a gondtalan időket, mikor még nem ismerte a nevet: Leiloren. A mosolya még mindig kedves és bájos volt: pont olyan, amellyel bárkit le tudott venni a lábáról. De a mosoly pillanatokon belül kaján és gonosz lett, s a kéz lehullott a tükörképről.
- Gyönyörűek vagyunk, il merihon – nyílt szóra a szája, és végig simított a haján – Te és én, Keroliel.
A név hallatán ismét megváltozott a lány arckifejezése: a mosoly lehervadt az arcáról, szomorú fény töltötte be tekintetét.
- Te csak magadat tartod gyönyörűnek, Leiloren – válaszolt ugyanaz a száj, de egy másik lélek, egy másik személyiség: Keroliel, ki most felemelte ölében pihentetett jobb kezét, és az öltöző asztalra ejtette a váza szilánkját. A tenyerét véresre vágta a porcelándarabka, de nem törődött vele. Sokkal jobban fájt neki a kiszolgáltatottság és a bezártság érzése, melyet Lei jelenléte jelentett számára.
- Soha nem fogsz megszabadulni tőlem – jelentette ki Leiloren, s kéretlenül újra gonoszan rámosolygott Kerolielre.
A lány a tükörbe tekintett, s bár saját magát látta benne, ott volt még ő is. Az ő szemei, az ő mosolya, az ő gonoszsága. Ismét megmarkolta a szilánkot.
- Túl sok szabad kezet adtam neked, il merihon. De ennek vége… - lehelte Kerol, és meglendítette a porcelándarabot.
Életében akkor először látott félelmet Leiloren szemeiben…


***

A falnak támaszkodva ült a földön, és figyelte az orvost. Valamit jegyzetelt, miközben néha rátekintett. Nem emlékezett pontosan arra, hogy hol van, és hogyan került oda. Hálóing volt rajta, hosszú, fehér és igen kényelmetlen hálóing: nem a sajátja. A kezeit kötések borították. Biztos volt benne, hogy sérüléseket szerzett, de nem tudta felidézni, mi okozta.
Az orvos még írt egy darabig, aztán leguggolt hozzá, s mélyen a szemébe nézett.
- Hogy érzi magát, Keroliel? – kérdezte nyugodt, barátságos hangon.
A lány nem tudta, mit felelhetne. Tulajdonképpen fogalma sem volt arról, hogy hogyan is érzi magát.
- Tudom, hogy fél, de higgye el, jó kezekben van! – mosolygott, majd felállt, s elindult az ajtó irányába, melyet ugyanolyan furcsa bélés borított, mint a szoba minden egyes zugát.
- Hol van Leiloren? – tette fel a kérdést Keroliel, egészen halkan, de határozottan.
Az orvos visszafordult, s leült mellé a földre.
- Leiloren? Mondja csak… Ki az a Leiloren? – tekintett Kerolielre érdeklődve, s kíváncsian várta a választ.
A lány elgondolkodott egy percre, s kereste a megfelelő szavakat.
- Ő… bennem él… Elvett tőlem mindenkit, mert mindenkinek azt mondta, hogy én vagyok. De közben ő volt az. Mindenkit bántott és elhanyagolt a nevemben, hogy egyedül maradjak. És hogy csak ő maradjon nekem. Hol van most? – kérdezte a lány egyre izgatottabban, miközben az orvos eltűnődve pillantott rá.
- Amikor behoztuk ide, Ön önkívületi állapotban volt, tele sérülésekkel, és azt kiabálta, hogy: "túl sok szabad kezet adtam neked, il merihon…" Mit jelent ez?
Keroliel elgondolkozott. Ismerősek voltak a szavak, a mondat, a jelentés, de nem tudta felidézni pontosan, hol és mikor hallotta őket. Megázta a fejét, s az orvos nagyot sóhajtva felemelkedett.
- Pihenjen, Keroliel!
Csöndes léptekkel távozott a szobából.
A lány a kezeire meredt, s ízlelgette a szavakat: il merihon. Tudta, hogy ismeri, s hogy Leilorentől hallotta. Igen, igen, már emlékezett! Akkor használta először, mikor elvesztette a legjobb barátját Lei miatt. Soha nem írt vissza a leveleire, nem válaszolt a hívásaira, közönyös és rosszindulatú volt vele szemben, és nem engedte meg, hogy magyarázatot adhasson a fiúnak, miért viselkedik így vele. Aztán már késő volt, megszakadt köztük minden kapcsolat…
Akkor fakadt ki először, igen, akkor! Kiabált, sírt, tombolt, de Leiloren csak ennyit mondott: "Nyugodj meg, il merihon. Nincs szükséged rá."
Il merihon… Azt mondta, hogy testvért jelent… Olyan testvért, aki egész életünk során ott áll mellettünk, és soha nem hagy el. Azt mondta, hogy ő csak meg akarja mutatni, senki nem elég kitartó, hogy maradjon, és ő lesz az egyetlen, aki soha nem fog elmenni és eltűnni. De túl sokat engedett neki, s Leiloren túl messzire ment…
- Túl sok szabad kezet adtunk Leilorennek, azt hiszem, il merihon – mosolyodott el keserédesen, miközben a falakra bámult, mintha hozzájuk beszélt volna, de szavait egészen máshoz intézte. – Te magadnak, én pedig neked.
Aztán csak nézett maga elé csöndesen, s hagyta, hogy a szokatlan üresség és magány szétáradjon minden porcikájában. Nem merte kimondani, de tudta, hogy magára maradt. Leiloren eltűnt. Azon tűnődött, hogy mi történt volna, ha egy kicsivel kevésbé gonosz… Talán akkor maradhatott volna… Talán tényleg ő lett volna az egyetlen, aki marad.
Álomba szenderült. Az utolsó gondolatai is Lei körül forogtak, majd lehunyta a szemét. Már nem vette észre, hogy ajkai furcsa mosolyra húzódnak, majd szinte suttogva szavakat formálnak az egyre sötétebb falak közt:
- Túl sok szabad kezet adtunk Leilorennek, azt hiszem, il merihon… Én magamnak, te nekem.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/143181