A Bolond
Halkan épülök fel…
Mint ujjaid alatt a dallam,
és villanok reggel majd
napkeltében, halk dalban,
s mint a fényben elvirágzó
homály húzódik így hátra,
minek gondoltam magam
Akasztott Ember módjára…
Nem jár majd a Sorskerék,
lejárt a lendület,
láncán lógó holt teher,
értelmetlen vetület,
s a Holdban érverésem
mint az érvelésem
végleg elcsendesül,
mogorva varjú károg,
tollászkodik, s mellkasomra ül…
Emlékek szerető időkről
kísérnek majd el,
bennem mi Agapé volt
mára senkinek sem kell,
s nem tehetek semmit,
s nem tevést se tehetek,
így zárul össze rajtam
az Igazságcsapda,
lélekgyilkoló gépezet…
Ketyeg a számláló
és halad az égen
holdkaréjban Ördög ül,
s nevet kevélyen,
ha meglel a Halál
Kasza villan
nincs több kötés
Búza omlik, Szív szakad
Koporsó a Fa alatt,
Könyv és Kereszt Napra hat…
Vigyetek Violát a Partra,
mert a Világ és a Csokor
Róka léptű életemben honol
komor Felhő égen Kereszt
temessetek el engemet
oda hol hűség, s barát
talán majd nem engem okol,
mert nekem nyílik a Szív
és nem lesz bennem Pokol…
Zárólapon a Bolond,
zengő akkordokat dúdolna,
ha tudná benne a Hang mi volna,
s leomló Tornya tövében
vér és betegség szaggatja lelkét
háta megfeszül és vonyít a balga,
testére Feszület vetült, s kanyarba
sodródik élete…
a Möbiusz nem tartja meg
s lezuhan, Ég vele…