Adelheidis: Amikor éjfélt üt az óra (novella)
Megjelent:
Témakör: Halál



Amikor éjfélt üt az óra

Az órájára pillantott. 23:35. Még 25 perc választotta el attól, hogy véghezvigye tervét. A tervet, ami még életben tartotta, ami erőt adott ahhoz, hogy felkeljen, egyen és gondolkodjon minden áldott nap. A terv, ami még fél évvel meghosszabbította az életét az után… Az után a szörnyű nap után, amikor minden megváltozott.
Körbenézett, s a sűrű sötétségbe csak az utcai lámpák varázsoltak némi fényt. Várt. Csendben, ahogyan oroszlán várja a megfelelő alkalmat, hogy a gazellára ugorhasson, és kiolthassa életét, csillapítva ezzel éhségét. Ő is éhezett… De nem enni akart, csupán vért látni a kezein. Egy olyan ember vérét, aki elvette mindenét fél évvel azelőtt…
*****

Az órára pillantott. 00:25. Aggódott. A feleségének már órákkal ezelőtt meg kellett volna érkeznie. Felállt, s újra az ablakhoz sétált, immár sokadjára. A hatodik kör után már nem is számolta, csupán ment, s reménykedve várta, hogy felbukkan az az édes kis szőke fej a kapuban, rámosolyog, aztán belép az ajtón, odabújik hozzá, s bohókásan elmeséli, hogy elhúzódott a megbeszélés, és még a telefonja is lemerült. De nem ez történt… Sehol egy szőke tincs, sehol az a kedves mosoly…
Újra elővette a telefonját, s habár már nem is reménykedett abban, hogy kicsörög, újra tárcsázta felesége telefonszámát, s hallgatta a sípolást. Dühösen nyomta meg a megszakító gombot, és a párnák közé dobta a készüléket.
Nem bírta tovább. Felkapta a kabátját, és az ajtó felé indult. Épp a kilincsre tette a kezét, mikor megszólalt a telefon.

*****

23:45. Hamarosan itt kell lennie. Tudta. Hetek óta figyelte minden mozdulatát. Tudta, mikor s hol eszik, s tudta, hogy mindig gin-tonicot rendel vacsora előtt. Tudta, hogy a szőke hajú, csinos nőket kedveli, és tudta, igen tudta, hogyan tépi le róluk a ruhát, és hogyan pofozza fel őket, mielőtt kiéli rajtuk állatias ösztöneit. Nyilvánvaló volt számára, hogy mit kell tennie, s tisztában volt vele, hogy amit tenni fog, bocsánatos bűn lesz az Úr előtt.
Megigazította magán a kabátot, s a fekete pamutkesztyűt, melyet viselt. Nem, mintha számított volna, hogy hagy-e ujjlenyomatot. A rendőrségnek nem kell majd nyomoznia, hiszen ott lesz, tárt karokkal várja majd őket. De stílusos akart lenni. Ugyanúgy akart végezni vele, ahogy ő is tette azt… Kegyetlenül, féreg módjára. El akarta taposni, s hallani akarta, ahogy utolsó leheletéig könyörög nyomorult életéért. De ő nem fog megkegyelmezni. Ő sem tette aznap éjjel…

****

Leejtette a kagylót. A szavak kuszák voltak, és értelmetlenek. Halott… Hogyan? Miért? Mikor? Megpróbálta felidézni a szavakat, amelyet a nyomozó szájából hallott:
"Sajnálom, uram… A felesége… Egy zsákutcában találtunk rá… Körülbelül éjfélkor… Megerőszakolták… Dulakodás jelei… arra következtetünk, hogy küzdött… a gyilkos fegyver valamilyen szúrófegyver lehetett… Nincs ujjlenyomat… Csak egy fekete kesztyűt találtunk…"
Nem értette. Csak ült, s a leejtett kagylóra meredt, mely felől egy ideig még hallotta a férfi hangot, majd megszakadt a vonal. Az ő felesége… A szerelme, a szeme fénye… Meggyalázták, és… és…
Megölték… Megölték? MEGÖLTÉK!
Kiáltás szakadt fel a torkán át egyenesen a szívéből. Beleremegett a teste, és az egész lelke. Nem… nem tudta felfogni a történteket, csupán a fájdalmat érezte. Azt a különös, mindent átíró, kegyetlen fájdalmat, amit akkor érez valaki, amikor elveszít mindent. Beleértve saját magát is.

****

23:55. Még öt perc. Érezte, ahogy egy különös érzés felkúszik a hátán. Megremegett a gyomra, az izmai megfeszültek egy kissé. Az útra szegezte a tekintetét, ahonnan az autó érkezését várta. Fényszórók vakító fényét, a fék lágy csikorgását, a motor lassuló hangját. Várta, s azt érezte, hogy túl akar lenni rajta. Meg akarta tenni, mert a gyűlölet fojtogatta a torkát, és a lelkét. Bosszút akart, elégtételt imádott kedveséért.
Megmarkolta a kést a zsebében, s még egyszer, utoljára átgondolta a tervet. Ha kiszáll, mögé oson, és leüti. Igen, jól fejbe vágja, aztán betuszkolja a kocsiba, és beáll a garázsba. Mintha mi sem történt volna. Utána megvárja, míg felébred. És akkor visszafizeti a számlát… Igen… Kamatostul.
Látta maga előtt a tehetetlen, kétségbeesett férfi képét, amint fájdalomtól szenvedve könyörög az életéért. Amikor ezt a látványt képzelte maga elé, csalódottságot érzett. Gyűlölte a férfit, mégsem érzett békét és elégedettséget, mikor a halálára gondolt. Nem értette, miért… Néha arra gondolt, talán az az oka, mert ő nem született gyilkosnak. Ő férjnek született… Akinek gyönyörű feleség adatott, egy imádnivaló virágszál, aki egy éjjel egy állat tépett le, gyűrt össze, taposott el.
De eljött az idő, hogy ő is ezt tegye vele.
Lassan felemelkedett, de továbbra is az árnyékba húzódott. Az utat kémlelte, mikor különös bizsergést érzett a keze körül, amelyben a kést szorongatta. Mintha zsibbadt volna, de ez az érzés nem belülről fakadt, hanem kívülről. A lágy érzés felkúszott a karján, át a vállaira, a lábaira, az egész testére, s körbefonta, mint egy meleg ölelés. Mint egy ismerős ölelés.
A lélegzete megállt egy picit, behunyta a szemét, s átadta magát a különös pillanatnak. Az érzés elérte a szívét, a lelkét s betöltötte azt az űrt, ami fél éve tátongott benne. Az érzést édes illat követte, s egy könnycsepp gördült le a férfi arcán… Fogalma sem volt, mi történik vele, s milyen játék ez, amit az érzékei és a teste játszanak vele, de nem is érdekelte. Akarta, hogy megtörténjen, s kívánta, hogy soha ne érjen véget a pillanat. Ám akkor megjelent az úton két reflektor…

****

A zsákutcában sötét volt, csupán a rendőrség zseblámpái, és autóik fényszórói égtek. Remegő lábakkal lépett mind közelebb és közelebb oda, ahol nyomozók serege gyűlt össze. A sárga szalaghoz, ami mögött ott feküdt ő… Remélte, hogy tévedés volt, és hogy valójában nem ő az… Remélte, hogy megcsörren a telefon, és a kedves kis hang beleszól, s édesen kérdezi: hol vagy, kicsikém?
De a telefon nem szólalt meg, s a remény perceken belül szertefoszlott.
Ő volt az. Ott feküdt a nedves aszfalton, ruhái cafatokban lógtak rajta, haja vérfoltos arcába tapadt. Gyönyörű szemei élettelenül meredtek a semmibe. Élettelenül. A nő, aki aznap vidáman adott egy utolsó csókot neki, oh Istenem, amiről egyikük sem tudta, hogy az lesz az utolsó. Térdei összerogytak. Úgy csuklott össze, mint egy játékbaba, amit már nem tart senki, s akit a sarokba dobtak.
Meg akarta érinteni. Még egyszer érezni őt, mert talán soha többé nem teheti meg. Ahogy felé nyúlt, remegett minden porcikája, s amint elérte a testes, a bőr hűvös érintése elborzasztotta. Könnyek szöktek a szemébe, s a fájdalom most először teljes egészében összerántotta. Rázta őt, s ő hagyta, hogy a remegés eluralkodjon rajta. Valaki biztatta, hogy sírjon. Azt mondta, attól jobb lesz. De nem lett jobb… soha…

****

23:59. Egy perc, és elkezdődhet. Megfeszült, s felkészült a támadásra. Aztán megtorpant. A fényszórók először közeledtek, majd eltávolodtak tőle. Nem ő jött. Dühösen fújtatott egyet magában. Tulajdonképpen nem az autó dühítette, hanem a gondolat, hogy vele együtt az a jóleső érzés is eltűnt. Nem maradt más, mint a várakozás. A várakozás a gyilkosra, aki ellen soha nem találtak kellő bizonyítékot, pedig mindenki megvolt róla győződve, hogy ő az. Hogy ő volt az, aki…
Akkor elvesztette a hitét az igazságszolgáltatásban, ami semmi mást nem tett, csupán tudatta vele, hogy elveszítette élete szerelmét. Aztán pedig? Hol a büntetés? Sehol… csupán egy lezárt akta, valahol a meg nem oldott ügyek között… Melyik szerelmes férfi hagyná ezt annyiban?
Kihúzta magát, s türelmetlenül z órájára tekintett. 00:05. Nem értette. Az a rohadt szemét minden nap éjfélre ért haza… Mi történhetett?
Ebben a percben rendőrautók húztak el az úton szirénázva, mögöttük mentőautók száguldottak. Visszahúzódott a sötétbe, s különös érzés fogta el. Úgy érezte, hogy az embere nem fog hazaérni…
Ebben a percben egy rendőrautó lassított le a szomszéd ház előtt, s két rendőr szállt ki a járműből. Bekopogtak az ajtón, mely mögött perceken belül fény gyulladt, s egy köntösbe bújt nő nyitott ajtót.
Fülelt, de csak foszlányok jutottak el hozzá, túl messze volt… A lényeget mégis megértette…
"A szomszédja… Igen, autóbaleset… Pontosan éjfélkor… Senki nem érti, egyszerűen lehajtott az útról… Szörnyethalt…"
Nagyot dobbant a szíve. A gyilkos, akin fél éve akart bosszút állni… Pontosan azon a napon, abban a percben akarta megtenni, amikor az a féreg megölte a kedvesét… Meghalt… Anélkül, hogy ő hozzáért volna, anélkül, hogy bemocskolta volna a kezét…
Hátrébb húzódott, s a fal mellett haladva lassan távolodott a háztól. Igyekezett úgy mozogni, hogy senki ne vegye észre. Ám egy pillanatra megtorpant. Úgy érezte, még egyszer vissza kell néznie az útra, hogy biztos legyen abban, hogy nem jelenik meg a két fényszóró, s hogy a lelke megnyugodhat.
Fényszórók helyett csak sötétséget látott, s… talán egy árnyat? Igen… lágyan suhant el a sötét fák között, s amikor egy pillanatra a fénybe ért, hosszú haja volt… Hosszú, és szőke… Közelebb akart menni, hogy jobban is megnézhesse, ám ekkor megcsörrent a telefonja.
Ijedten nyomta be a hívó gombot, s a füléhez emelte a telefont. Álmos hang szólalt meg benne:
- Apa, hol vagy? Azt álmodtam, hogy anya itt volt… Azt mondta, hogy nagyon szeret minket, és hogy mindig vigyázni fog ránk. Rám és rád is. El akartam neked mesélni, de nem találtalak.
A férfinak újra nagyot dobbant a szíve, s valahogy mindent megértett ebben a pillanatban. Elszoruló torokkal, könnyeivel küszködve, csupán ennyit mondott:
- Azonnal ott leszek, kisfiam – majd befejezte a hívást.
Utoljára visszanézett oda, ahol az árnyat látta, de már semmi nem volt ott. Csak a sötétség. Sarkon fordult, s elindult ahhoz a kis teremtményhez, akiért megérte még élni, s akiben örökre ott fog élni az, akiért még ölni is képes lett volna. A fiához.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/141299