Apámhoz
Vaskos, száraz ágaid recsegve hajolnak,
tűrve, hogy az őszi szél pengéje eleven
szövetbe vág, s szökött lomb-tüdő sóhajoknak
páráját harmatként hinti szét a réteken.
Hervadt álom, híg valóság zúg az ereken,
te kéreg-páncélodban állsz ellent zajoknak,
míg benned fokhagymaszagú karbid gáz szellem
acélból kovácsolt csillagai ragyognak.