Versek Judithoz (sokadik+1)

Elgondoltam felhőt, hol jár a gondolat,
szelíd völgyet, amely közrefog dombokat,
kopár, havas bércet élet után vágyni,
nőne rajta moha, gazos csólyán, bármi…

Elgondoltam tengert, mint tölti be mélyét,
bolygók milliárdját, s az űr végtelenjét,
fészkére távolból hazaszálló madárt,
kit költeni párja aggódón hazavárt.

Elgondoltam várost, melyben sok épület,
egymásra hőséget ontó ezer üveg,
ember-sokaság küzd nap, mint nap, valahogy,
s a szív felettük száll, míg ők sietnek gyalog.

Elgondoltam, hogyha ebben idegenül,
magamban léteznék nélküled, egyedül,
nyomasztana belül üressé lett létem,
verssé érne hiányod a puszta téren.

Elgondoltam boldog tegnapot követő
mily holnapot hozna múló idő elő,
s milyen volna reád mindhiába várnom
a parkunkba betérő kedves kis sétányon

Elgondoltam azért, s megborzongtam nagyon,
ha elengednéd kezem, óh, azt nem akarom!
Egymásnak rendelt a véletlen, s a végzet,
hadd halljam halálig átrezgő zenédet!

Megjegyzés: 2013-02-18